Henrietta Szalai fejében egyre határozottabban körvonalazódott a vágy: Norbertnek kizárólag hozzá kell tartoznia. Ne csak lopott órák, ne csak ritka alkalmak legyenek, hanem akkor találkozzanak, amikor ő akarja, nem pedig akkor, amikor sikerül összeveszíteni Enikőt és néhány napra „eltakarítani” otthonról. Több mint egy éve tartott már a kapcsolatuk, és Henrietta szemében ez bőven elég idő volt ahhoz, hogy a férfi végre döntést hozzon. Úgy képzelte, Norbertnek a férjévé kell válnia, a jövőbeli gyermekei apjává. Meg volt győződve róla, hogy gyönyörű családjuk lenne, és ez a gondolat egyre kevésbé hagyta nyugodni.
Amikor Norbert telefonja megszólalt, Henrietta szándékosan kihívó hangon vette fel. Szinte biztos volt benne, hogy Enikő azonnal felismeri majd a hangját. Felkészült arra is, hogy tovább vigye a beszélgetést, akár provokálja is. Ám Enikő váratlanul bontotta a vonalat.
„Megijedt” – gondolta elégedetten Henrietta. – „De ez nem marad ennyiben.” Meg volt róla győződve, hogy Enikő gyanakodni kezd, sőt az is megfordult a fejében, hogy a nő akár még az éjszaka folyamán hazamegy ellenőrizni a férjét. És pontosan erre volt szüksége.
Körülbelül két órával később Enikőben hirtelen összeállt a kép.
– Jaj, ne már… – szakadt ki belőle. – Hiszen ez Henrietta Szalai volt!
– Kicsoda az a Henrietta Szalai? – kérdezte az édesanyja, Ilona Váradi.
– Norbert főnöknője – felelte Enikő, majd elmesélte az előző telefonhívást is. – Akkor még nem esett le, most viszont igen. Rengetegszer hívta Norbertet, és ha ő nem ért rá, engem kért meg, hogy vegyem fel. Akkor most mi van? Ott van vele? És Norbert végig hazudott nekem?
Ilona nyugodt hangon próbálta csillapítani a lányát, de Enikő már túllépett ezen a ponton.
– Most már mindent értek – folytatta zaklatottan. – Ezért gerjesztette a veszekedéseket, ezért „kellett” elmennem mindig hozzád. És most már az is világos, miért emelték meg a fizetését. De nem baj. Azonnal hazamegyek, és olyan balhét csapok, hogy sosem felejtik el!
– Ezt semmiképpen sem szabad megtenned – vágott közbe Ilona határozottan.
– Hogyne szabadna?! – háborodott fel Enikő. – Ők most jól érzik magukat, nekem meg tilos? A gyerekek maradnak nálad, én pedig indulok haza.
– Csak feleslegesen utaznál – mondta Ilona. – Ha igazad van, akkor ez a nő pontosan azt várja, hogy megérkezz. Felkészült erre. Azért beszélt veled olyan pimaszul, mert nem fél, hanem ellenkezőleg: azt akarja, hogy minél előbb szétmenjetek.
Enikő elhallgatott.
– Szóval szerinted most vár rám?
– Biztosan. Gondolj bele az ő helyzetébe.
– Bele is gondoltam… Igazad van. De akkor mit csináljak? Tegyek úgy, mintha semmiről sem tudnék?
– Nem szemet hunyni kell, hanem okosan lépni. Ne rohanj az éjszaka közepén a város másik végébe. Most már tudod, hogy a férjed félrevezetett. Tudod, mire mentek ki a veszekedések. Innentől lehet tervezni a válást – de olyat, ami neked kedvez. Ehhez viszont Norbertnek azt kell hinnie, hogy te semmit sem sejtesz.
– Egy szobában vele nem alszom – jelentette ki Enikő.
– Helyes. Küldd ki a nappaliba valami ürüggyel.
– És utána?
– Majd alakul. Először döntsd el, mit akarsz elérni.
– A közös lakást. A gyerekekkel együtt – felelte Enikő.
– Csak ennyit?
– Mi mást?
– Pénzt is.
– Gyerektartást úgyis fizetnie kell.
– Az alap – bólintott Ilona. – De ezen felül még legalább öt millió forintot.
– Honnan szedne ennyit?
– Megoldja. Ha belefér neki egy viszony a főnökével, akkor pénzt is talál.
– Nem bánnám… lakás és öt millió forint nem hangzik rosszul. De nem túl merész?
– Teljesen reális – felelte higgadtan Ilona. – Ha szerencsénk van, még többet is.
– Még többet?!
– Ráérünk eldönteni. Most inkább feküdj le aludni. Reggel okosabb az ember.
– És ha Norbert hív? Mit mondjak neki?
– Jó kérdés. Tudod mit? A hangunk hasonlít. Add ide a telefonod. Ha keresne, majd én beszélek vele.
– Ez jó ötlet – nyugodott meg Enikő. – Most túl ideges vagyok, még elszólnám magam. A végén se lakás, se öt millió nem maradna.
Ilona elismerően nézett a lányára. Hála az égnek – gondolta –, már nem a hűtlen férj miatt őrlődik, hanem a jövőjét tervezi.
Eltelt még egy óra.
Henrietta eközben csak forgolódott az ágyban, dühösen bámulva a plafont. „Ez képtelenség” – zakatolt benne. – „Számításaim szerint Enikőnek már itt kellene lennie.” Úgy érezte, az éjszakának már rég egy komoly összecsapás színterévé kellett volna válnia, és a várakozás egyre jobban feszítette az idegeit.