Orsolya mély levegőt vett, majd hidegen, élesen szólalt meg, a hangjában fémes él csengett:
– Balázs, nem vagyok igásló! Elismerem, hogy elfáradsz a munkában, de hidd el, én sem kevésbé! Lehet, hogy nem cipelek zsákokat egész nap, de lelkileg teljesen kimerültem. Hazajövök, és mit látok? Egy házimacskát, akit Balázsnak hívnak. Igen, pontosan: macskát! Eszik, alszik, elvonul a mosdóba, és ennyi. Akár egy elkényeztetett kedvenc. Persze, pénzt hozol haza, de a családi élet nem merül ki ennyiben!
– Akkor szerinted mi számít igazán? – kérdezte értetlenül Balázs.
– Az, hogy figyelünk egymásra, és összetartunk – felelte Orsolya határozottan. – Nem várom el, hogy mosógépet pakolj, de legalább néha mutasd ki, hogy részt veszel a mindennapokban! Mert ha nem, akkor az ilyen „Gergők” simán átvehetik a helyed… és ki tudja, milyen szerepben.
– Ez fenyegetés volt? – suttogta Balázs, összehúzott szemmel.
– Nem. Egy női kívánságlista – vágta rá Orsolya. – Ha nem kezdesz el normálisan viselkedni, mint egy férjhez illik, Gergő nálunk marad, dolgozik, mégpedig nagyon-nagyon sokáig. Anyagilag simán belefér! És amikor minden kész lesz, hát… véletlenül tönkremegy a vasaló. Aztán mondjuk a fürdőszobában is lepattan pár csempe. Ugye nem akarsz válni, Székely úr?
– Ezt még én sem tudom – morogta Balázs, miközben összeráncolta a homlokát.
Idegesen járkálni kezdett a pavilonban, amikor megpillantotta, hogy Gergő kilép a házból. A fiatal férfi arcán elégedett, már-már diadalmas mosoly ült, mint egy macskáén, amely titokban felfalta a gazda tejfölkészletét.
Balázs dühösen oldalra köpött, és káromkodott egyet az orra alatt.
Orsolya visszament a házba, Gergő azonnal követte. Balázs még pár percig élvezte az esti levegőt, majd ő is bement. A nappaliban senkit sem talált. A konyhából azonban halk beszéd és friss kávé illata szűrődött ki – éjszaka, ráadásul! Megállt az ajtóban, nem lépett be, csak figyelt.
– Hihetetlenül jó az alakja! Hetente hányszor jár edzeni? – lelkendezett Gergő. – A húgom is próbálkozik, de nála még nem látszik ilyen eredmény… vagy ez genetika?
Gergő mézes-mázosan áradozott, Orsolyának pedig szemmel láthatóan jól estek a szavak. Annyira ki volt éhezve a dicséretre, hogy szinte magába szívta minden mondatát, a fiú pedig élvezettel folytatta:
– Komolyan csodálom a szépségét és azt, ahogy intézi a dolgait. Okos és vonzó egyszerre lenni szinte lehetetlen, de maga élő cáfolata minden közhelynek… Orsolyácska.
Orsolyácska?! Balázs ökölbe szorította a kezét, és már majdnem berontott, hogy móresre tanítsa ezt a túl lelkes ifjú lovagot.
Ekkor azonban megszólalt a telefonján az emlékeztető. A fenébe! Kezdődött az esti online meccs.
– Még számolunk, te taknyos – sziszegte Balázs, majd a hálószoba felé vette az irányt.
Másnap este…
– Mi a fene van már?! Rossz címre jöttem volna? – dohogott Balázs, miközben a kulcsot erőltette a zárba, sikertelenül.
Elővette a telefonját, felhívta a feleségét, aki azonnal felvette.
– Mindjárt nyitom!
Orsolya jelent meg az ajtóban, Balázs ízlése szerint feltűnően kihívó köntösben, és hadarva kezdte:
– Jaj, annyi minden történt! Képzeld, elromlott a zár, Gergő épp mondta, hogy valami baj lehetett vele…