„Na gyerünk, emberek, közeleg az ünnep!” – lelkesítette a társaságot Zoltán Simon, mintha a jelenlévőknek valóban lenne okuk belelendülni. A hangja vidámnak szánt volt, de a levegőben inkább feszengés vibrált, nem várakozás.
A szomszédok eleinte zavartan üldögéltek az asztal körül, senki sem mert elsőként nyúlni az ételhez. Idő kellett, mire mindenkinek leesett: további fogások nem érkeznek, és még az sem valószínű, hogy abból, ami kint van, pótolják a hiányt. Az éhség azonban erősebbnek bizonyult az illemszabályoknál, így alig háromnegyed óra alatt eltűnt minden, ami ehető volt. Utána már csak az üres tányérok és a kínos csend maradt.
„Talán szervezhetnénk valami játékot vagy versenyt?” – vetette fel Zoltán, bár még ő maga sem hitte igazán, hogy ez most bárkit felvidítana.
„Mi lassan indulnánk haza” – szólalt meg az alsó szintről érkezett szomszéd. „Megvolt az évforduló, tovább már nem bírjuk ébren. Szóval… boldog új évet mindenkinek.”
„Mi sem terveztünk hajnalig maradni” – tették hozzá a lépcsőház másik oldaláról. „Nyugodtan folytassátok nélkülünk.”
Zoltán láthatóan összeesett belül, elhallgatott, Attila Váradi viszont erőltetett tréfákkal próbálta menteni a helyzetet, miközben a tévé ünnepi műsorát kommentálta. Az egész jelenet azonban inkább volt kellemetlen, mint szórakoztató.
„Menjünk haza, éhes vagyok” – súgta oda a feleségének.
„Én is” – felelte Renáta Kiss gondolkodás nélkül.
Így történt, hogy éjjel egy óra körül a saját konyhájukban álltak, és a hűtőt fosztogatták. Gyors szendvicsekkel és maradék falatokkal próbálták csillapítani az éhséget, mert Renáta a vendégség miatt semmit sem készített elő otthon.
„Nem gondolod, hogy a szomszédok lenyúlták a pénzt, és csak a saját szűkös készletüket tették ki?” – kérdezte Attila, miközben sajtot rágcsált és teával öblítette le.
„Nemcsak gondolom, biztos vagyok benne” – vágta rá Renáta. „Enni alig volt mit, még krumpliból sem főztek eleget, a savanyúságot meg mintha aranyból lett volna. Ide többet be nem tesszük a lábunkat, ilyen ünneplés után még köszönni sincs kedvem.”
Renáta abban is biztos volt, hogy a többi vendég hasonló érzésekkel távozott, és mind hazasietett, hogy végre rendesen jóllakjon. Amikor azonban később összefutottak, senki nem tett szemrehányást Diána Molnárnak: mindenki mosolygott, udvariasan megköszönte az estét, ő pedig büszkén válaszolta, hogy számára ez igazi öröm volt, és a jövőben is szívesen látja majd őket.