— Megint hívtak bennünket a szomszédok szilveszterre — jegyezte meg Zoltán Simon a feleségének, miközben levette a kabátját. — A lift előtt futottam össze Attila Váradival, és már ott közölte is a hírt, mintha valami ajándék lenne.
— És mit válaszoltál neki? — kérdezte azonnal óvatos hangon Renáta Kiss, mert előre sejtette, miről lesz szó.
— Azt mondtam, hogy még nem beszéltük át az ünnepet, így most nem tudok biztosat ígérni — magyarázkodott Zoltán kissé zavartan. — Nem akartam azonnal nemet mondani, de emlékeztem rá, mennyire rosszul érintett téged a tavalyi eset, ezért előbb veled akartam megbeszélni.
Renáta pontosan fel tudta idézni az előző év minden kellemetlen pillanatát, és már akkor kijelentette a férjének, hogy az volt az első és egyben utolsó ilyen próbálkozás. Papíron ugyan békés viszonyt ápoltak a szomszédokkal, udvariasan köszöntek egymásnak, de igaz barátság egyik oldalról sem alakult ki. Közel harminc éve éltek egy házban, találkoztak a gyerekek iskolai rendezvényein vagy a közös lakógyűléseken, de ezeken túl nem keresték egymás társaságát. Ennek ellenére tavaly Attila Váradi és a felesége, Diána Molnár, váratlanul úgy döntöttek, hogy nagyobb társaságot hívnak össze az otthonukban.
— A gyerekeink már mind felnőttek, viszont mi még tele vagyunk energiával, úgyhogy ideje élvezni az életet — lelkesedett akkor Diána megállás nélkül. — Arra jutottunk Attilával, hogy ha mindenkit meghívunk, összedobjuk a pénzt az asztalra, és mindenki hoz magával valami egyszerűt, simán összejön egy tízfős, hangulatos ünneplés.
— És tényleg mindenki rábólintott erre? — kérdezte akkor Renáta némi kétkedéssel.
— A Farkasék gyümölcsöt vállaltak, a Baloghék halas egytálételt ígértek, a Lukácsék pedig bevállalták a tortát — sorolta Diána ragyogó arccal. — Szóval már csak rátok várunk.
Renáta és Zoltán végül leültek átbeszélni a dolgot, és hosszas mérlegelés után elfogadták a meghívást. Több éve előfordult, hogy az ünnepeket kettesben töltötték, mivel a gyerekeknek már saját családjuk volt, más programokkal.
— Menjünk el, ne tűnjünk elutasítónak, mert legközelebb lehet, hogy már nem számítanak ránk — érvelt akkor Zoltán. — Ráadásul kényelmes: bedobjuk a pénzt, nem kell utazni, és ha elfáradunk, bármikor hazasétálhatunk.
— Rendben, de akkor előtte meg kell beszélnünk, hogy pontosan mit viszünk magunkkal, és hogyan készülünk fel az estére — válaszolta végül Renáta, miközben már előre sejtette, hogy a folytatás korántsem lesz ilyen egyszerű.