…és közben hadarta tovább, egyre jobban belelovallva magát, mintha már nem is neki, hanem saját magának magyarázna.
– Minden egyes papírt tízszer átnéztem! Fél évet ment el csak az előkészületekre. Telefonok, szívességek, emberek megmozgatása, forintszámra öntöttem bele a pénzt! A te kis lyukad pedig… az gyerekjáték volt. Az a vénasszony a szomszédban állandóan égve hagyta a rezsót. Én csak rátettem egy lapáttal. Segítettem neked. Hogy ne gyötörd tovább magad. Hogy végre hozzám jöjj. Tisztán, érintetlenül. És ő… – intett dühösen Anikó hasa felé, mintha Benedek még mindig ott lenne –, ő csak mocsok. Felesleges teher. Meg kell tőle szabadulni. Már mindent elintéztem. Jó hely, fizetős intézet, Budapest környékén. Látogathatod is, ha annyira ragaszkodsz hozzá. De élni velem fogsz.
Beszélt, megállíthatatlanul. A mondatok egymás után ömlöttek ki belőle: nyersek, vállalhatatlanok, torzak. Már nem titkolózott. Biztos volt benne, hogy megúszhat mindent, hogy Anikó teljesen kiszolgáltatott neki. Még dicsekedett is: elmesélte, milyen könnyedén ültetett gyanús pénzügyi adatokat Botond Takács számítógépére, hogyan készítette elő lépésről lépésre a bukását.
– Mindezt érted, te ostoba! És te mit csináltál? Megszöktél. Sebaj. Most hazamegyünk. Rendbe hozunk mindent.
Megragadta Anikó csuklóját. A szorítás kegyetlen volt, csontig hatoló fájdalommal. Abban a pillanatban léptek oda a „nagybácsik”. Az események felgyorsultak: fémes csattanás, bilincs záródott, Csaba Fehér először káromkodott, majd amikor felfogta, mi történik, nekifeszült, mint egy megvadult állat. Nem jutott messzire. Lefogták.
Anikó a széken maradt, mindkét karjával a mellkasához szorítva a kézitáskát, benne a diktafonnal. Némán nézte, ahogy elvezetik. Az ajtóból Csaba még egyszer visszafordult. A tekintetében olyan sértettség és gyűlölet izzott, hogy az belé mart.
– Az enyém vagy! – rekedten ordította. – Mindig is az leszel! Visszajössz!
Nem ment vissza.
Ezután jött a végtelennek tűnő adminisztráció. Feljelentés, szakértők, a hangfelvétel hivatalos elfogadása bizonyítékként. Új eljárások indultak: gyújtogatás, okirat-hamisítás, hamis vád. Csaba Fehért letartóztatták. Az igazságügyi szakértői vizsgálat súlyos személyiségzavart, kényszeres, mániákus megszállottságot állapított meg. Kényszergyógykezelésre utalták be.
Margit Váradi ügyvédje és egy régi nyomozóbarátja közben újra elővették Botond Takács ügyét. Apránként kerültek elő az elhallgatott részletek, tanúk jelentkeztek, akik védelmet kérve hajlandók voltak vallomást tenni. Az eljárás felülvizsgálata hosszú hónapokig húzódott. Kilenc teljes hónap telt el így.
Anikó Benedekkel Margit Váradinál lakott. Szűk volt a lakás, pénz alig akadt, de béke és biztonság igen. Anikó egy ismerős révén munkát kapott egy szalonban, Margit pedig a kisfiúra vigyázott. Különös módon összecsiszolódtak: két nő, akiket ugyanahhoz a férfihoz fűzött a szeretet – egyhez, aki hiányzott –, és egy gyermekhez, aki itt volt, élőn, lélegezve.
Amikor Botond szabadult, ugyanolyan szitáló, kellemetlen novemberi eső esett, mint azon a napon, amikor mindez elkezdődött. Sovány volt, szinte csontsovány, a szemében pedig olyan üresség tátongott, amit még az udvari lámpa fénye sem tudott betölteni. A lépcsőn felfelé haladva nem sejtette, mi vár rá az ajtó mögött.
Margit nyitott ajtót. Egy pillanatig bírta, aztán zokogásban tört ki. Botond megölelte az anyját a szűk előszobában, és akkor meglátta Anikót. A konyhaajtóban állt, karjában Benedekkel. A kisfiú már erős, egyéves forma volt, komoly szürke szemekkel.
Botond hátratántorodott, mintha kísértetet látna. A hangja nem jött meg.
– Ő Benedek – mondta halkan Anikó. – A fiad.
Nem rohant hozzá. Túl sok volt a seb, túl friss minden árulás – az övé is, Anikóé is, amikor hitt Csaba szavainak. Csak állt, és várt.
Botond lassan közelebb ment. Leguggolt, hogy egy szintben legyen a gyerekkel. Benedek félelem nélkül nézte az idegent, majd kinyújtotta a kezét, és megérintette Botond borostás arcát.
Akkor tört meg Botond. Csendesen sírt, férfiasan, de a válla remegett. Magához szorította a fiát, arcát a meleg kabátba fúrta, és a torkából kiszakadt valami, ami félig nyögés, félig egyetlen szó volt: „bocsáss meg”.
A megbocsátás még váratott magára. A fájdalom túl közeli volt. De volt valamijük, amit senki nem vehetett el: közös gyermek, közös veszteség, és egy darab élet, amit Csaba Fehérnek nem sikerült ellopnia tőlük.
Később a konyhában ültek, teát ittak. Benedek a lábuk körül mászott, játékával koppantva a padlón. Keveset beszéltek. Az ügyről, Csabáról, a holnapról. Botond még nem térhetett vissza dolgozni, testben és lélekben is gyógyulnia kellett. De volt otthon. Volt anya. Volt fiú. És ott volt Anikó is – aki nem futott el, amikor nehéz lett, aki talpon maradt.
A szerelem nem tért vissza azonnal a régi, könnyed formájában. Helyette valami más kezdett gyökeret verni: mélyebb, erősebb, állhatatosabb. Mint az az ablak előtti fa, amely csupaszon és sötéten állt a novemberi esőben, de a kérge alatt már őrizte a nedveket a következő tavaszra. A fiukat nézték. Egyelőre ez elég volt. Elég ahhoz, hogy újrakezdjék. Lassan. Óvatosan. Napról napra.
Vége.