A kétségbeesés valóban rossz tanácsadó volt. Az anyakönyvi hivatal felé úgy indult el, mintha kivégzésre vinnék, mégis ott lapult benne egy egészen apró, makacs remény: talán mégis lesz otthonuk. Talán lesz férje. Talán a fia nem apa nélkül nő fel.
Ez az illúzió azonban hamar darabokra hullott. Csaba Fehérnek nem család kellett. Nem közös élet, nem mindennapok. Ő kizárólag Anikót akarta. Egyedül. Múlt nélkül, kötelékek nélkül, mintha mindent tiszta lappal lehetne kezdeni. Benedek viszont élő, síró bizonyítéka volt annak az életnek, amelyet Csaba mindenáron ki akart radírozni.
Azon az estén Csaba inni kezdett. Előbb sört bontott, aztán előkerült a konyak is. A hangja egyre erőszakosabb lett, a jelenléte nyomasztó. Újra meg újra benyitott a gyerekszobába, megállt az ajtófélfánál, és undorral bámulta az alvó Benedeket. Anikónak felfordult a gyomra attól a tekintettől.
– Elaludt, mi? – motyogta gúnyosan. – Csak fel ne ébredjen. Hallod, Anikó? Legyen csönd. Vagy majd én gondoskodom róla, hogy aludjon.
Nem ütötte meg. Még nem. De a levegőben már ott vibrált ez a lehetőség, sűrűn és fenyegetően, mint a füst. Amikor végül a nappaliban elterült a kanapén, és horkolni kezdett, Anikó csak állt, levegőt sem mert venni. Aztán lassan kifújta. És megmozdult.
Gépiesen cselekedett, mintha álomban járna. Már egy hónapja, Csaba első dühkitörései óta készen állt a menekülésre: a „vészhelyzeti” táska tele volt pelenkával, bébiétellel, tápszerrel, cumisüveggel, vízzel, nedves kendőkkel, Benedek váltóruhájával, egy saját pulóverrel, iratokkal és minden forinttal, amit sikerült elrejtenie apránként – néhány ezer forinttal. A táska a beépített szekrény mögött lapult az előszobában. Felkapta, Benedeket – aki már mocorgott és nyöszörgött – melegen betakarta, magára húzta a régi pufidzsekijét. Lábujjhegyen lépdelt. Kulcsok az asztalkáról. Vajon megnyikkant az ajtó? A szíve úgy vert, hogy zúgott tőle a füle.
Odakint november fogadta. Az első hó még nem esett le, de a novemberi idő a legkegyetlenebb arcát mutatta: eső keveredett vizes hóval, a szél letépte a fákról az utolsó, ragadós leveleket. Sötét volt, csak az utcai lámpák és a csillogó, vizes aszfalt adott némi fényt. Anikó magához szorította Benedeket, aki a kabát kapucnijába volt burkolva, és futni kezdett. Nem volt cél. Csak el innen. El ebből a házból, ebből a magas kerítésekkel körbezárt utcából, ahová Csaba a „csend kedvéért” költöztette.
A lába belecsúszott a pocsolyákba, a víz befolyt a csizmájába. Az eső csapkodta az arcát. Benedek felsírt, megijedt a rohanástól és a hidegtől. – Pszt, kicsim, minden rendben lesz – suttogta Anikó, miközben maga sem hitt benne. A lakótelep felé igyekezett, a panelházak közé, ahol el lehet tűnni, ahol vannak éjjel-nappali boltok és emberek. Fél óra múlva, teljesen kimerülve, behúzódott egy zárt bódé eresze alá. Reszkető kézzel vette elő a telefonját. Kit hívhatna? Igazi barátja nem volt. Edina Erdélyi, a gyerekkori társa az intézetből, vidékre költözött a nagynénjéhez, hívta is magával, de az messze volt, jegyre nem futotta. Egyetlen cím maradt. Az utolsó, hajszálvékony szál.
Felütötte a számot, amelyet még Botond Takács idejéből ismert. Sokáig csengett.
– Halló? – szólt bele egy álmos, rekedt hang.
– Margit Váradi? Én… én Anikó vagyok. Botond… volt párja. Emlékszik rám? Bocsásson meg a késői hívásért… de nincs hová mennem.
A vonal másik végén csend lett. Aztán egy fáradt sóhaj.
– Anikó? Mi történt? Hol vagy most?
– Az utcán. A gyerekkel. A fiával… az unokájával. Kérem, hadd menjek magukhoz. Csak egy éjszakára. Könyörgöm.
Újabb szünet. Anikó úgy szorította a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai.
– Tudod még a címet? Hívj taxit. Amikor ideérsz, kifizetem. Várlak.
Anikó zokogva rendelte meg az autót az alkalmazáson. Benedek, érezve az anyja remegését, megnyugodott. A taxi gyorsan megérkezett. Amikor beszállt az idegen illatú, meleg utastérbe, még visszanézett: üres utca, esőtől fénylő lámpák. Senki sehol. Csaba még alszik. Van ideje.
Margit Váradi nem hálóköntösben nyitott ajtót, hanem egy régi melegítőben, mintha le sem feküdt volna. Az arca fáradt és riadt volt, de a szeme – Botond szeme – élesen vizsgálódott.
– Gyere be gyorsan, csuromvizes vagy… Add csak ide a kicsit!
Szinte kivette Benedeket Anikó elgémberedett karjaiból. Az előszobában macskaszag, kamillatea és régi könyvek illata keveredett – egy másik élet ismerős, majdnem otthonos aromája. Anikó lehúzta az átázott csizmát, és nem tudta megállítani a belső, apró remegést.
– Menj a fürdőbe, engedj forró vizet – utasította Margit, miközben kibontotta Benedeket. – Én addig letörölgetem, betakarom. Babaholmi nincs, de megoldjuk.
Anikó engedelmesen a fürdőszoba felé indult. A forró víz marta a bőrét, ahogy lemosta róla a hideget és a rettegést. Némán sírt a zuhany alatt. Mi lesz holnap? Egyetlen éjszaka csak haladék. Visszamenni nem lehet. Az nem élet, hanem vég.
Amikor végül elzárta a vizet, törölközőbe csavarva, reszkető léptekkel indult kifelé a fürdőszobából, és a lakás csendje hirtelen súlyossá vált körülötte.