Anikó a fürdőszobából kilépve egy halvány, apró virágmintás pamutköntöst viselt, amely alig tartotta benne a meleget. A konyhában szokatlan csend fogadta. Margit Váradi az asztalnál ült, karjában Benedekkel, akit vastag fürdőlepedőbe bugyolált. A kisfiú mélyen aludt, álmában finoman cuppogott, mintha még mindig az anyja közelségét keresné. Margit arca merev volt, tekintetében olyan döbbenet ült, amelyet Anikó addig nem látott rajta.
– Anikó… – szólalt meg végül, de a hangja megtört. – A bal vállán… ott van egy anyajegy. Egy pici, juharlevél alakú. Pontosan olyan… mint Botondé volt.
Anikó bólintott, majd lassan leült vele szemben. Úgy érezte, mintha minden ereje egyszerre hagyná el.
– Igen. Ő a maga unokája. Benedek. Botond… Botond erről nem tudott. Én sem voltam még biztos benne, amikor elment.
– Elment… – ismételte Margit halkan, és a szemében felvillant az a régi, ismerős fájdalom. – Nem ment el, Anikó. Elvitték tőlünk.
Ezután, szinte gépiesen, a sarokba rakott befőttesüvegeket nézve kezdett beszélni. Elmondta azt a történetet, amelyet Anikó korábban egészen másképp ismert. Hogy a cégnél, ahol Botond dolgozott, váratlan ellenőrzés volt. Hogy súlyos pénzügyi visszaéléseket tártak fel, és minden szál az ifjú, tehetséges pénzügyi igazgatóhoz vezetett. Hogy Botond értette: csapdába csalták, de nem volt ereje Anikót is belerángatni. Inkább mindent egyetlen mozdulattal elvágott. Felkészült rá, hogy legalább öt év vár rá, ezért eljátszotta a közönyt és a hűtlenséget. „Felejts el, keress mást, légy boldog” – ezt mondta neki. Margit gyanúja szerint a hamis vádak, az eltüntetett nyomok és a nyomásgyakorlás mind egy irányba mutattak: Csaba Fehér felé. Arra az emberre, aki mindig irigyelte Botondot, és aki már akkor Anikót figyelte, amikor még nem merte megközelíteni.
– Bizonyítani nem tudok semmit – suttogta Margit, miközben ringatta az alvó gyereket. – Az ügyet lezárták, Botond már másfél éve börtönben van. Látogatom, amikor tudom, de… összetört. És azt hittem, te… azt hittem, boldog lettél Csabával. Járt nálam, mesélte, hogy segít neked, hogy tartjátok a kapcsolatot. Azt gondoltam, talán így jobb mindenkinek. De most… most kiderül, milyen ember is valójában.
– Feleségül vett – mondta Anikó tompán. – Azt mondta, szeret. De valójában… Benedeket akarta. Az imént közölte velem: „Add ide. Ez a te gondod.”
Margit lehunyta a szemét. Aztán hirtelen felpattant, a szekrényhez ment, elővette a macskagyökér-cseppet, és egy kortyot ivott belőle.
– Állat. Számító, aljas bestia. És a lakástűz… azt hitted, véletlen volt?
Anikó gyomra görcsbe rándult. Addig nem gondolkodott ezen. Túl fáradt volt, túl kimerült. Most azonban az események torz, rémisztő darabkái összeálltak. Csaba tette tönkre Botond életét. Csaba égette fel az otthonát, hogy ne maradjon hová mennie. Csaba kínált „menekülést” saját feltételekkel. És most a végső árat követelte: a fia feladását.
– Mit tegyek? – kérdezte halkan. Nem csak Margithoz szólt, hanem önmagához, a világhoz, ahhoz az istenhez, akiben már alig hitt. – Meg fog találni itt is. Hívni fog, fenyegetni. Valami nincs rendben vele. Nem fog leállni.
– Rögzíteni kell mindent – felelte Margit váratlan határozottsággal. – A fenyegetéseket, a beismeréseket. Ismerek valakit… egy nyugdíjas nyomozót. A férjem régi barátja. Tanácsot ad. Neked pedig… beszélned kell Csabával. Fel kell venned. Ki kell csalogatnod belőle az igazságot.
A terv vakmerő volt, szinte őrült, de más lehetőségük nem akadt. Másnap reggel, ahogy számítottak rá, megszólalt a telefon. Először halk, könyörgő üzenetek érkeztek: „Anikó, gyere haza, szeretlek, elszakadt a cérna, bocsáss meg.” Amikor nem válaszolt, elszabadult a düh. Bekapcsolta a kihangosítót, Margit pedig sápadtan rögzítette a szavakat egy régi diktafonnal. „Megtalállak, te rohadt. Azt hiszed, elbújhatsz? Mindent megtettem érted! Mindent! Botondot sittre vágtam, a lakásodat felgyújtottam, hogy ne legyen hová menned! Az enyém vagy! Visszajössz, különben veled és a fattyaddal…”
A hangja egyre zavartabb, fékezhetetlenebb lett. Két nappal később, az öreg nyomozó tanácsára, Anikó beleegyezett egy találkozóba. Nyilvános helyen, egy metró melletti kávézóban. A táskájában bekapcsolt diktafon lapult. A szomszéd asztaloknál két civil ruhás férfi ült – családon belüli erőszakkal foglalkozó nyomozók, a kapcsolaton keresztül.
Csaba úgy tört be a kávézóba, mint egy vihar. Borostás volt, szeme vörös, a nedves kabát lötyögött rajta. Amint meglátta Anikót, nem odasétált, hanem odarohant, felborítva egy széket.
– Hol voltál? Fázik a lakás, nincs kaja! Indulás haza, azonnal!
– Nem megyek vissza, Csaba – mondta nyugodtan Anikó. – Véget ért köztünk.
Felnevetett, röviden, idegesen, majd fölé hajolt. Alkohol és izzadtság szaga áradt belőle.
– Véget ért? Most kezdtük el igazán! Tudod, mennyit áldoztam erre? Azt hiszed, könnyű volt Botondot, azt a szentfazekat csapdába csalni? Mindent tízszer ellenőriztem, hónapokig készültem, kapcsolatokat mozgattam, forintokat öltem bele… A te kis lakásod meg? Az semmi volt, az öreg szomszéd mindig égve hagyta a rezsót… én csak segítettem. Hogy ne szenvedj. Hogy hozzám gyere. Tisztán. És ő… – intett valahova maga mögé, dühösen –, ő csak útban volt.