— Hallgattasd már el végre! A te… teremtményed megint ordít! Nem tudok dolgozni! — Csaba Fehér berontott a szobába, és akkora erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az falnak csapódva megremegett. Az arca eltorzult, a szemében az a vakító, fehér düh izzott, amitől Anikó Lengyel hátán jeges borzongás futott végig.
Ösztönösen összegömbölyödött, magához szorította Benedeket, aki levegő után kapkodva sírt. A torka elszorult, mintha forró, szúrós csomó nőtt volna benne. Egyetlen hét telt el. Csak egy hét, mióta az ujja körül ott feszült az az új, idegen gyűrű. Előtte Csaba más volt: a hangja lágyabban csengett, a keze óvatosabban ért hozzá, a szavai… a szavai édesek voltak, mint a méz. Most viszont úgy nézett rájuk, rá és a fiára, mintha büdös, útban lévő hulladék lennének, amit bármelyik pillanatban kidobhat.
— Mindjárt megetetem, és megnyugszik — préselte ki magából, alig mozdítva az ajkát. — Sajnálom… nem akartalak zavarni.
— Zavarni? — csattant fel a férfi. — Anyám két napja nyugtatón él, az egekben a vérnyomása! Én meg a munkahelyemen úgy nézek ki, mint egy kifacsart rongy! Meddig mehet ez még? Teljesen bele fogok őrülni!
Ott állt fölötte, széles vállával eltakarva az ablak fényét. Drága kávé illata keveredett körülötte valamivel éles, idegen szaggal — talán a feszültség, talán a gyűlölet szaga volt. Anikót elöntötte a bűntudat, ragacsos és megmagyarázhatatlan. Miben vétett? Nem ringatta el időben? Nem volt elég a teje? Rosszul cserélte ki a pelenkát? Benedek három hónapos volt; a világot síráson, hasfájáson és az anyja karja utáni kétségbeesett vágyon keresztül ismerte. Ezt hogyan lehetne megértetni?
— Csaba… hát még csak csecsemő — kezdte, aztán azonnal elharapta a mondat végét. Tudta, nincs értelme.
— Csecsemő! Persze! — felnevetett, de ez a hang ijesztőbb volt bármely ordításnál. — A te csecsemőd. Ebben a házban viszont nem látjuk szívesen. Érted? Nem. Elegem van. Elegem van a visításból, a tej- és pelenkaszagból, abból, hogy te állandóan hozzá vagy láncolva. Mi most már férj és feleség vagyunk! Vagy azt hitted, egy életre bébiszitter leszek a kis korcsod mellett?
Anikó némán ringatta a fiát, a padlót bámulva. A linóleum hideg volt, szürke foltokkal; minden repedését ismerte.
— Figyelj — folytatta Csaba, és a hangja halkabb lett, amitől csak még fenyegetőbbé vált. — Van megoldás. Egyszerű, kulturált. Add oda a gyereket. Nevelőotthonba, ideiglenes gondozásba — mindegy. Ott majd ellátják. Mi pedig elkezdünk élni. Normálisan. Ahogy az emberek szoktak. Te itthon leszel, virágokat nevelsz, jógára jársz. Én mindent fizetek. De vele… vele sosem jutsz ki ebből a gödörből. Ő maga a gödör.
Anikó felnézett rá, és nem ismerte fel. Semmit sem látott abból a férfiból abban a telt arcban, a szem körüli apró ráncokban, amelyeket korábban kedves mosolyráncoknak hitt. Hiszen esküdözött. A kórházban, amikor ő egy kiégett lakás romjai után, egy széken ült, Benedeket szorítva, egyetlen régi pulóverben. Megfogadta, hogy mindent átvállal, hogy apa lesz, hogy boldogok lesznek. Akkor nedvesek voltak a szemei, őszintének tűnt.
— Megígérted — suttogta Anikó, és a hangja megremegett.
— Ígértem? — gúnyos mosollyal járkált fel-alá, majd felkapta az asztalról a cigarettásdobozt. — Azt ígértem, hogy rólad gondoskodom. Rólad, Anikó! Ő viszont a te gondod. Oldd meg. Egyedül. Hiszen rajtam kívül senkid sincs. A lakásod porig égett, az állami gondozásból jöttél, a barátnőid is csak tengődnek. Az utcára mennél? Vele együtt? A szociálisok azonnal elvennék, úgysem bírnád. Én viszont… én mindent megadok. Csak nélküle.
Azzal kiment, és maga után hagyta a kimondott fenyegetések nehéz levegőjét. Anikó mozdulatlanul ült, míg Benedek végül el nem szenderült a vállán, kifáradva a saját zokogásától. A fejében dobolt a három szó: nevelőotthon. Add oda. Probléma. Ujjaival megfogta a kis kezet, az apró ujjacskákat, a bütykök pici gödröcskéit. A saját része volt. Elárulni. Odaadni. Mint egy tárgyat.
De valóban — hová menne? Nevelőotthon, aztán szakiskola, alulfizetett munka egy szalonban, borítékos fizetésért, együttélés Botond Takáccsal… Botond. Szép volt, könnyelmű, szélfútta. Amikor megtudta a terhességet, szó nélkül eltűnt. Telefonon még annyit mondott: „Vetess el mindent, Anikó. Ne kapaszkodj belém. Tönkretennélek.” Aztán felszívódott. Ő pedig egyedül maradt a külvárosi garzonban. Szülés, nevetséges segélyek, amelyekből alig futotta tápszerre… majd a tűz. A szomszédok szerint vezetékhiba. A lakásból csak koromfekete falak és fojtogató füstszag maradt. Benedekkel épp a gyermekorvosnál volt — ez mentette meg őket. De lakni nem volt hol. És akkor megjelent Csaba, Botond régi barátja, akivel egykor együtt söröztek. Egy doboz pelenkával és bébiétellel állított be. Részvéttel nézett rá. Azt mondta: „Mindig is különleges voltál nekem, Anikó. Botond egy ostoba alak. Adj nekem esélyt, majd rendbe hozok mindent.”
Ő pedig, a gyásztól és a félelemtől megbénulva, hitt neki. A kétségbeesés pedig — ezt már akkor is érezte — mindig a legrosszabb tanácsadó.