Júlia egyszer véletlenül meghallotta, mi szól Előd fülhallgatójában. Alig pár másodperc jutott el hozzá a zenéből, de az is bőven elég volt: úgy érezte, menten felszisszen a dobhártyája. Azt remélte, Hunor lelkes ajánlásai idővel kifulladnak, és a ház visszanyeri a nyugalmát.
Kálmán Balázs eközben szinte egyáltalán nem foglalkozott a fiával. Felületesen rákérdezett, minden rendben van‑e, majd leült a tévé elé, és ezzel a napi kapcsolat ki is merült. Mindig is szűkszavú ember volt, de mostanra teljesen elnémult. Egy alkalommal éjjel megpróbált besurranni a hálószobába, csakhogy Júlia minden este olajjal kente fel a padlót. Kálmán megcsúszott, hatalmasat esett, és cifra káromkodással adta tudtára a világnak a fájdalmát. Másnap látványosan sántított, ő pedig úgy tett, mintha észre sem venné.
A fiúk viszont pillanatok alatt összebarátkoztak, az életkoruk közti különbség ellenére is. Nemsokára már reggeltől estig eltűntek valahol, együtt csavarogtak. Júlia eleinte aggódott, később azonban arra jutott, hogy talán jobb is így: kevesebb figyelmet és energiát követel tőle a mindennap.
Augusztusban aztán telefonáltak a kórházból. Közölték, hogy Előd nagymamája meghalt. Ezt a beszélgetést már nem lehetett elodázni; Kálmánnal le kellett ülniük, és eldönteni, mi legyen a fiú sorsa.
– Marad nálunk – mondta Júlia hűvösen, minden érzelem nélkül.
Kálmán hosszan a szemébe nézett, majd csendesen megkérdezte:
– És velünk mi lesz? Engem valaha meg tudsz bocsátani?
Júlia csak megvonta a vállát.
– Akár nevelőotthonba is adhatjuk – vetette fel a férfi bizonytalanul.
– Van neked egyáltalán lelkiismereted? – csattant fel Júlia. – Gyereket csinálni könnyű volt, de amikor nevelni kellene, rögtön hátralépsz?
– Nem azt mondtam, hogy nem vállalom, csak…
– Neked mindig minden „csak”! Állandóan a munkád mögé bújsz, közben az egyik fiad úgy nőtt fel, mint a gaz, a másik meg ugyanarra a sorsra jutna. Aztán csodálkozunk, honnan jönnek a rendőrségi ügyek. Egy gyerekkel foglalkozni kell! Hunor az én felelősségem, de Előd a te fiad. Oldd meg, ahogy tudod.
Ezzel a vita lezárult. Nem sokkal később Hunor lépett oda hozzá. Júlia először nem értette, mit akar. Régen így kunyerált pénzt: nagy szemek, ártatlan hang, hosszú felvezetés arról, hogy „másoknak már van”. Egy ideje azonban nem kért tőle semmit, ő pedig igyekezett nem firtatni, honnan van pénze – így nyugodtabban aludt.
– Meddig tart még ez a cirkusz közted és apával? – kérdezte Hunor.
– Nem értem… ő küldött ide?
– Még ha így lenne is! De most nem erről van szó. Ti hoztátok ide a srácot, most meg rajta vernétek le mindent. Előd teljesen kikészült, azt hiszi, miatta történt az egész.
Júlia legszívesebben rávágta volna, hogy talán nem is alaptalanul, de lenyelte a szavakat.
– Ne avatkozz bele – mondta fáradtan. – Majd elintézzük.
– Persze, veled aztán könnyű – morogta Hunor. – Makacs vagy, mint a…
Legyintett, és faképnél hagyta. Júlia leült egy székre, és elsírta magát.
Kálmán végül sosem kezdett bele Előd nevelésébe. Az egész helyzet úgy festett, mintha a fiú csupán Hunor egyik nyári barátja lenne. Előd néha odament Júliához, felajánlotta a segítségét, de ő rendre elhajtotta, mint egy zümmögő legyet. Nem sajnálta – sőt, ahogy telt az idő, már nem is idegesítette annyira. Azt viszont észrevette, hogy Hunor egyre gyakrabban van otthon, és többnyire józanul.
Egy délután Júlia pitetölteléket készített, amikor meghallotta, hogy Hunor dühösen ordít odakint. A szavak nem voltak tiszták, de a hanghordozásból azonnal tudta: baj van. Gyorsan beletörölte a kezét a konyharuhába, majdnem átesett Marusán, a macskán, és kisietett az udvarra.
Hunorral szemben Előd állt. Már nem volt olyan csontsovány, mint érkezésekor, de még mindig alacsony volt, hosszú, vékony nyakkal és világos, szinte felhőszerű hajjal. Hunor kiabált, Előd viszont egyenesen nézett rá, dacosan.
– Mi folyik itt? – kérdezte Júlia, Hunort kissé hátrébb tolva.
– Teljesen megőrült! – fakadt ki Hunor. – Valami magyar bandával akar este elmenni valahova. Ezek tuti bajba keverik, még betörni is elküldik!
– Neked szabadott, nekem meg nem? – vágott vissza Előd csengő hangon. – Hiszen te mesélted…
Hunor ökölbe szorította a kezét, a nyakán kidagadt egy ér.
– Azért mondtam el, hogy tudd: hiba volt! Nem ezt az utat kell járnod, érted?
– Elég! – szólt közbe Júlia. – Senki nem megy sehova. Előd, azonnal be a házba!
A fiú meg sem mozdult.
– A fülednél fogva vigyelek? – förmedt rá.
Erre Előd hirtelen zokogásban tört ki. Gyerekesen dörzsölte a szemét, fuldokolva próbált megszólalni, a szavak egymásba gabalyodtak, miközben kétségbeesetten igyekezett elmondani, mi történt vele.