A fiú pólóját nézte: felismerte azonnal. Évekkel korábban ő maga vette Hunornak, de a gyerek akkor vállat vont, és közölte, hogy ez túl gyerekes, ő ilyet nem hord. Júlia később el akarta ajándékozni a szomszéd kislánynak, ám sehol sem találta, azt hitte, véletlenül a szemétben végezte. Nem végezte. Most ott volt a fiún, kissé kifakultan, de tisztán felismerhetően.
– Akkor most figyelj – szólalt meg végül Júlia Dunai, határozottabb hangon, mint amilyennek belül érezte magát. – Összepakolsz, és velem jössz.
Az úton mindent kiszedett belőle, kérdés kérdést követett. Előd Kiss először félénken válaszolt, aztán egyre bőbeszédűbb lett. Elmondta, hogy az anyja négy éve halt meg, daganatos betegség vitte el. A nagymamája nemrég elesett, combnyaktörést szenvedett, most kórházban fekszik, ezért nem tud róla gondoskodni. Az apja pedig… nos, ő ritkán jön. Két-három havonta bukkan fel, akkor is csak rövid időre. Júlia mellkasában egyre nehezebb lett a levegő. A fiú idegesítette is, a jelenléte feszítette, ugyanakkor olyan szánalmat érzett iránta, ami szinte fájt.
Csak akkor árulta el, hova érkeztek, amikor beléptek a házba.
– Itt lakik az apád – mondta csendesen. – Most dolgozik. Ő kért meg, hogy érted menjek.
Fogalma sem volt, miért mondta ezt így, hiszen a beszélgetésük korábban egészen más irányba haladt. Mégis, Előd gondolkodás nélkül elhitte. A szeme felcsillant, az arca végre megmozdult, mintha egy halvány mosoly próbálna utat törni rajta.
– Tényleg? – kérdezte izgatottan. – Komolyan? Ugye nem haragszik rám, hogy én csak úgy…
Júlia odalépett, lesöpört egy nem létező porszemet a válláról, majd intett.
– Gyere. Megmutatom, hol fogsz aludni.
Szerencse, hogy Hunor nem volt otthon. Júlia Elődöt az ő szobájába vezette, mert a nappalit már eldöntötte: oda költözik majd a férje.
Kálmán Balázst az utcán várta meg. Röviden, kimérten vázolta fel a helyzetet. Nem kímélte: gyávának nevezte, hazugnak, és kijelentette, hogy élete legnagyobb tévedése volt. A férfi sírt, hebegve magyarázta, hogy csak egyszer történt meg, egy ifjúsági rendezvényen, amikor Júlia nem tudott vele tartani, mert Hunor akkor eltörte a lábát. Júlia vállat vont. Nem érdekelte, ki mit kevert össze a fejében – közölte, hogy a férfi ezentúl a nappaliban alszik, és végre foglalkozhat a fiával.
Az első napokban a lakást feszült csend töltötte meg. Kálmán panaszkodott, hogy a kanapétól fáj a háta. Júlia hidegen válaszolt: ha nem tetszik neki, összeszedheti Elődöt, és eltűnhet, amerre lát.
A fiú közben úgy járt-kelt, mint egy árnyék. Félt megszólalni, félve kért bármit is. Júliát ez az óvatoskodás őrületbe kergette, minden szót szinte ki kellett belőle húzni. Éjszakánként hallotta, hogy sír, amitől csak még ingerültebb lett – hálás is lehetne, gondolta keserűen, nem úgy nyafogni, mintha bántanák.
Aztán egy este megjelent Hunor. Későn jött, ahogy mindig, kissé ittasan, egyenesen a konyhába ment, és nekiállt kanalazni a levest.
– Ő meg kicsoda? – kérdezte, Elődre bökve.
– A testvéred – felelte Júlia tompán.
Legszívesebben átölelte volna a fiát, végigsimított volna a rövidre nyírt tarkóján, de inkább kemény arcot vágott, mintha még mindig haragudna, mintha egyáltalán nem hiányzott volna neki.
Hunor felnevetett.
– Mikor volt erre idő? Vagy ő olyan, mint a mesében, egyik napról a másikra nőtt meg?
– Az apád félrelépett – mondta Júlia kegyetlen őszinteséggel, ügyet sem vetve arra, ahogy Előd összerezzent. – A nő meghalt. A nagymama kórházban van. Egy ideig velünk marad.
– Ez most komoly? – Hunor szinte kijózanodott egy pillanat alatt.
– Teljesen.
A fiú hosszan nézte az anyját, majd csak annyit mondott:
– Hát… apa tényleg kitett magáért.
Amikor megtudta, hogy Előd az ő szobájában alszik, azonnal felháborodott.
– Tessék? Az az én helyem! Aludjon ő a nappaliban!
– Ott most az apád alszik – válaszolta Júlia közönyös hangon.
Előd ekkor elsírta magát. Igazán, gyerekesen, szívszorítóan. Júlia nem emlékezett, mikor látta Hunort utoljára így sírni. Arra számított, hogy a fia gúnyolódni fog, de Hunor csak legyintett.
– Na már, ne bőgj… Gyere, hozunk egy pótágyat. A padláson kell lennie.
Előd megtörölte az arcát a pulóvere ujjával, még szipogott kicsit, de már indult is Hunor után. Júlia közben elővette a tálat, és palacsintatésztát kevert – Hunor mindig is imádta.
Attól a naptól kezdve a fia gyakrabban járt haza. Júlia sokszor hallotta, hogy Hunor és Kálmán hosszasan beszélgetnek odakint, de sosem hallotta, miről. Nyilván Elődről volt szó, és a kíváncsiság majd szétfeszítette, mégsem kérdezett rá.
Arra számított, hogy Hunor majd piszkálja a fiút, de ebben is tévedett. Elvitte magával horgászni, megtanította robogót vezetni, odaadta neki a régi telefonját fülhallgatóval együtt, és lelkesen magyarázta, melyik két zenekart kötelező meghallgatnia – Júlia csak remélte, hogy a következő hetek csendesebbek lesznek, mint az első napok.