Másnap reggel Bálint megjelent Eszter ajtajában.
Kopogott. Csöngetett. Kiabált.
„ANYA! Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki!”
Eszter nem nyitott ajtót.
Lili az óvodában volt. Eszter egyedül volt.
És hallotta Bálint hangját az ajtó mögött:
„Anya… kérlek… nincs hová mennünk. Kovács úr ma délelőtt kizárt minket. Petra sírt egész éjjel. Marcsi nem érti, mi történik.”
Csend.
„Anya… tudom, hogy Petra rosszul viselkedett. Tudom. De… kérlek… ne büntess minket. Marcsi mit vétkezett?”
Eszter nem mozdult.
Bálint hangja megtört:
„Anya… én… én sajnálom. Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted. Sajnálom, hogy hagytam, hogy Petra… hogy bárki… hogy…”
Eszter leült.
Hallgatta.
De nem nyitott ajtót.
Délután Eszter talált egy levelet a postaládában.
Petra írása.
„Eszter.
Tudom, hogy haragszol. És igazad van.
Amit mondtam… az szörnyű volt. Nem gondoltam komolyan. Esküszöm.
Csak… látod… mindenki azt gondolta, hogy te Lili nagymamája vagy. És én… nem tudtam, mit mondjak. És… és azt hittem, te is tudod, hogy… hát… ötven évesen… hát… szokatlan.
De nem akartam bántani.
Kérlek, bocsáss meg.
Marcsinak szüksége van nagymamára. Szüksége van rád.
Petra”
Eszter elolvasta.
Aztán összehajtotta.
És kidobta.
Három hét múlva Eszter kapott egy üzenetet.
Bálint. Egy barát telefonjáról (Eszter letiltotta az övét).
„Anya.
Elköltöztünk Pécsre. Petra szüleinél lakunk.
Nem tudom, olvasod-e ezt. De… szeretném, ha tudnád.
Megértettem valamit.
Három évig dolgoztál. Fizetted a lakásunkat. Fizetted az életünket. Tartottál minket.
És én… hagytam, hogy Petra megalázzon. Hagytam, hogy bárki megalázzon.
Azt hittem, ez… normális. Hogy Petra csak… őszinte volt.
De nem. Te nem vagy öreg. Te nem vagy teher.
Te voltál az egyetlen, aki minket fent tartott.
És én soha nem mondtam köszönöm.
Most látom: nélküled… semmink sincs.
Bálint”
Az üzenet végén egy kép: Marcsi. Mosolygott.
Eszter nézte a képet.
Hosszan.
Aztán letette a telefont.
Nem válaszolt.
Eszter Lilivel sétált a Városligetben.
Ugyanaz a játszótér. Ugyanaz a nap.
De most… minden más volt.
Lili rohant a csúszdához. Eszter egy padon ült.
Egyedül.
És akkor egy fiatal anya odaült mellé.
„A kislányod?” — kérdezte mosolyogva.
Eszter mélyet lélegzett.
„Igen. Az én lányom.”
A nő elmosolyodott:
„Milyen aranyos! Hány éves?”
„Öt.”
„És te…?”
Eszter nézett rá. Nyugodtan.
„Ötven.”
A nő meglepődött. De nem nevetett. Nem mondott semmit.
Csak bólintott.
„Respect” — mondta végül. „Komolyan. Respect.”
És elment.
Eszter mosolygott.
Először… három hét óta.
Nézett Lilire, aki csúszkált, nevetett, élt.
És akkor Eszter megértett valamit.
Nem számít, mit gondolnak mások.
Nem számít, ki mit mond.
Számít: ő kicsoda.
És ő… Lili anyja.
És ennyi… elég.