A telefon csörgött.
Eszter nézte a kijelzőn a nevet: Petra. A menye. És tudta — még mielőtt felvette volna —, hogy ez a hívás rosszul fog végződni.
„Anyuka, holnap elmegyünk a játszótérre. Lili is jöhet, ha akarod. Marcsi annyira szeretne játszani vele.”
Anyuka. Petra mindig így szólította. Kedvesen. Túl kedvesen.
Eszter nézett a konyhában játszó ötéves Lilire. Öt év. Öt éve született ez a kislány, amikor Eszter negyvenöt éves volt. Öt éve hallotta minden orvostól, minden szomszédtól, minden ismeretlentől ugyanazt:
„Ilyen későn? Komolyan?”
De most már nem számított. Lili itt volt. És Eszter szerette volennyi erővel, amennyivel egy anya csak szerethet.
„Jó. Elmegyünk” — mondta végül.
Petra hangja felvidult:
„Szuper! Akkor holnap délután háromkor, a Városligeti játszótéren. Bálint is jön, persze.”
Persze. Bálint. A fia. Huszonöt éves. Három éve házas. Egy lánya van, Marcsi, aki három éves.
És van egy lakása is.
Ami Eszter nevére bérelve van.
Háromszázezer forint havonta. Három éve fizeti. Mert Bálint nem tudja. Mert Petra nem dolgozik. Mert „majd ha Marcsi nagyobb”.
Eszter letette a telefont.
És valami megmozdult benne. Valami hideg. Valami csendes.
Valami, ami azt mondta: holnap minden megváltozik.
Másnap délután Eszter Lilivel kézen fogva lépett be a játszótérre.
A Városligetben tavasz volt. Gyerekek sikoltoztak a csúszdánál. Anyák beszélgettek a padokon — fiatal anyák, huszonévesek, mindenki mosolygott.
Eszter meglátta Petrát.
Ott ült egy padon, Marcsi mellette homokozott. Petra telefonozott. Nevetett. Fiatal volt. Huszonéves. Karcsú. Szép.
Bálint a hinta mellett állt, kezében kávé.
„Anya!” — kiáltotta, amikor megláttaEsztert. Megölelte. „Jó, hogy eljöttél. Marcsi annyira várta Lilit.”
Lili odarohant Marcsihoz. A két kislány sikoltozott örömében.
Eszter leült egy padra. Egyedül.
Petra még mindig telefonált. Bálint a gyerekeket nézte.
És Eszter ott ült — ötven éves nő, szürke hajjal, fáradt arccal — és nézte a fiatal anyákat körülötte.
Mind huszonvalahány éves.
Mind karcsú, mosolygós, friss.
És ő?
Ő egy öreg nő volt közöttük.
„Jaj, de cuki!”
Eszter felnézett.
Egy fiatal nő állt mellette, talán huszonnyolc éves, kismama pocakkal, mosolyogva nézte Lilit és Marcsit.
„A kislányod?” — kérdezte Esztertől.
„Igen” — mondta Eszter halkan.
A nő elmosolyodott:
„Milyen aranyos! És te a nagymama vagy, ugye? Látom, hogy segítesz a lányodnak. Az én anyósom is sokat segít. Imádom, amikor a nagyszülők bekapcsolódnak.”
Eszter megmerevedett.
Nagymama.
„Nem” — mondta lassan. „Én vagyok az anya.”
A nő arcára fagyott a mosoly.
„Mi?”
„Lili anyja. Én.”
Csend.
A nő végignézte Esztertet. Az ötven éves arcot. A szürke hajat. A fáradt szemeket.
És akkor — hangosan, túl hangosan — felnevetett:
„Komolyan?! Te vagy az anyja?! De hát… te már… mennyi is vagy… ötven? És MOST szültél?”
Más anyák felnéztek. Figyeltek.
Eszter nem mozdult.
A nő folytatta, mintha viccelne:
„Jézusom! Ilyet még nem hallottam! Ötvenévesen szülni?! Hát… ez… ez elég… bátor tőled.”
Nevetett. Más anyák is hallották. Néhányan mosolyogtak.
Eszter csak ült.
És akkor meglátta Petrát.
Petra nem telefonozott már. Ott állt. Három méterre. Hallotta.
Hallotta, ahogy az idegen nő megalázta Esztertet.
És nem szólt semmit.
Petra odalépett. Lassan.
Megállt Eszter mellett.
És akkor — halkan, de elég hangosan, hogy mások is hallják —, ezt mondta:
„Anyuka… ne haragudj, de… hát… érted, ugye?”
Eszter felnézett.
Petra mosolygott. De a mosoly hideg volt.
„Hát… én huszonhárom évesen szültem Marcsit. És már akkor is úgy éreztem, hogy késő. De te… negyvenötévesen… hát…”
Petra körülnézett. Más anyák figyeltek.
„Hát tényleg úgy nézel ki, mint egy nagymama. Ne haragudjatok” — mondta az idegen nőnek —, „de anyukám tényleg… túl idős ehhez. Én is mondtam neki annak idején.”
Az idegen nő bólintott. Megértően.
„Hát persze. Én is így gondoltam.”
Eszter nem mozdult.
Várta.
Várta, hogy Bálint odajön. Hogy közbeszól. Hogy azt mondja: „Petra, elég.”
De Bálint ott állt a hinta mellett.
És hallgatott.
Eszter lassan felnézett.
Nézett Lilire, aki homokozott, nem tudva, mi történik.
Nézett Petrára, aki mosolygott.
Nézett a fiatal anyákra, akik figyeltek.
És akkor valami eltört benne.
Nem fájdalom.
Tisztaság.
Eszter elővette a telefonját.
Senki nem figyelt rá.
Miért is figyeltek volna?
Petra már visszament Marcsihoz. Az idegen nő elment. Mások beszélgettek.
Eszter megnyitotta a telefont.
Megkereste a számot: Kovács úr. A bérbeadó.
A férfi, aki bérbe adta a lakást Bálintnak.
A lakást, amit Eszter nevére béreltek.
A lakást, amiért Eszter havi százhúszezer forintot fizetett.
Három éve.
Negyvenmillió forint. Összesen.
Eszter ránézett a képernyőre.
És felhívta.
Három csörgés.
„Halló, Eszter! Mi újság?”
„Kovács úr, jó napot. Felmondok a bérleti szerződést. Holnaptól.”
Csend a vonalban.
„Mi? De Eszter, a szerződés még egy évig…”
„Tudom. Felmondok. Holnaptól.”
„De… Bálintnak hol fog lakni?”
„Ez már nem az én problémám.”
Eszter felnézett.
Petra ott állt. Öt méterre. És hallotta.
Hallotta Eszter hangját.
Hallotta: „Felmondok.”
Petra arca elsápadt.
„Anyuka… mit… mit mondtál?”
Eszter nem válaszolt.
Letette a telefont.
Felpakolta a táskáját.
Kézen fogta Lilit.
És elindult a kijárat felé.
Petra utána:
„ANYUKA! Várj! Mit csináltál?!”
Eszter meg sem fordult.