A bűntudat, amiért egyáltalán volt mersze kiállni magáért, hirtelen eltűnt. Nem maradt utána semmi, csak egy különös, könnyű üresség, amely nem fájt, inkább felszabadított.
Renáta Németh leült az asztalhoz, feloldotta a telefonját, és rövid üzenetet írt Orsolya Fazekasnak:
„Boldog újévet, Orsolya. Kilencedikén találkozunk. Kérem, készítse elő a váláshoz szükséges iratokat.”
A válasz nem váratott sokáig magára:
„Renáta, minden rendben lesz. Addig is pihenjen.”
Letette a készüléket, és az ablakhoz lépett. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó. Vakítóan fehér volt, tiszta, érintetlen, mintha egy új lap terült volna el a város felett. A tetők, az utak, a fák mind egyformán némán viselték ezt a puha takarást.
Holnap felhívja a munkahelyét. Aztán elmegy az ügyvédhez. Beadja a válókeresetet. Lépésről lépésre elindul egy olyan élet felé, ahol többé nem kell magyarázkodnia azért, hogy létezik, hogy vannak határai, hogy nemet mondhat.
Nem látta előre, mi vár rá. Tudta, hogy lesznek nehéz napok, kétségek, talán félelem is. Nem ringatta magát illúziókba. De egy dologban teljesen biztos volt: soha többé senki nem mondhatja neki, hogy nincs helye ebben a világban.
Mert volt helye. Mindig is volt.
Ezt a helyet nem kapta ajándékba, nem könyörögte ki, és nem más jelölte ki számára. Ő maga harcolta ki, csendben, belül, minden lenyelt szóval és minden túlélésre kényszerített nappal.
És most, hogy végre az övé lett, nem engedi el.
Sem magyarázatért, sem bűntudatért, sem senki más kedvéért.