— Mi ez az egész? Renáta, te komolyan őrséggel jössz ide?!
— A fiam engedte be őket! Zsolt adta meg a kódot az ajtóhoz! — Ilona Balog felpattant a székéről, ami hangosan hátracsúszott a parkettán.
Renáta előrelépett egyet. Nem emelte fel a hangját, minden szava kimért volt és kristálytiszta:
— Zsolt nem tulajdonos. Ide nincs bejelentve, jogilag semmi köze a házhoz. Az ingatlant én vettem, az én nevemen van. Az a köntös, ami rajtad van, az enyém. A ruha Fruzsinán szintén az enyém. Engedély nélkül vettétek el. Öt percetek van összepakolni és távozni. Ha nem, feljelentést teszek jogtalan behatolás miatt.
Fruzsina felcsattant, a hangja szinte belehasított a levegőbe:
— Te meg ki vagy, hogy így beszélsz?!
Megindult Renáta felé, lendült a keze, de András Fehér egyetlen mozdulattal elkapta a csuklóját.
— Engedj el!
— Tulajdonos elleni támadás bűncselekmény — mondta András nyugodtan. — Jobb, ha lehiggad.
A vendégek ekkor észbe kaptak. Kabátok után nyúltak, senkinek nem volt kedve őrökkel vitába keveredni. Ilona Balog hangosan zokogni kezdett:
— Kígyó vagy! Úgy szerettelek, mint a saját lányomat! És most újév előtt kidobsz minket a hidegbe! Szívtelen vagy!
— A salátás tál a tiétek, a libát ti hoztátok. Vigyétek el. Ami a házban van, ahhoz ne nyúljatok.
— Menj a fenébe! — Fruzsina lerántotta magáról a ruhát, a padlóra hajította, majd gyorsan magára kapta a saját pulóverét. Ilona levette a köntöst, és Renáta lába elé dobta.
Szótlanul indultak kifelé. Fruzsina cipelte a nagy tálat, az anyja a libát szorította magához. A vendégek pillanatok alatt eltűntek.
Renáta egészen a kapuig kísérte őket. Nézte, ahogy mindent bepakolnak a régi Ladába. Fruzsina még kiabált valamit, de a szavak már nem jutottak el hozzá. Ilona Balog az arcát a kezébe temette.
Renáta becsukta a kaput. András megköszörülte a torkát:
— Ha bármi lenne, hívjon. Ezek ide többet nem teszik be a lábukat.
— Köszönöm.
Az őrök elhajtottak. Renáta egyedül maradt a kapunál. Belül remegett minden porcikája, mégis könnyebbnek érezte magát, mint hosszú évek óta. Mintha végre letehette volna azt a súlyt, amit addig kifeszített karokkal tartott.
A gyerekek az autóban ültek. Lilla meglátta az anyját:
— Bemehetünk már?
— Igen.
Barnabás azonnal a ház felé szaladt. Lilla viszont Renáta kezébe csúsztatta a sajátját:
— A nagyi visszajön még?
— Nem.
Lilla bólintott. Okos kislány volt. Többet értett, mint amennyit kimondott.
Bent Renáta pakolni kezdett. Lilla segített, Barnabás vitte a tányérokat a konyhába.
Amikor az asztal végre üres lett, Renáta elővette a telefonját. Felhívta Zsolt Kelemennel. Nem vette fel azonnal. Zene és nevetés hallatszott a háttérből.
— Halló, miért hívsz? Céges bulin vagyok.
— Az anyád és a húgod most az üdülő bejáratánál ülnek az út szélén. Menj értük. A debreceni lakás kulcsait hagyd a komódon. Kilencedikén beadom a válókeresetet.
Csend. A zene elhalt — Zsolt kiment a teremből.
— Mi van? Miféle válás?
— Teljesen hétköznapi. A ház az enyém, az autó is. Nincs mit megosztani.
— Renáta, megőrültél? Anyám csak ünnepelni jött hozzád, te meg kidobtad őket a hidegbe?!
— Azt mondta: „Nektek itt nincs helyetek.” A gyerekeink előtt. A saját házam küszöbén, amit a saját pénzemből vettem. Felvette a köntösömet, Fruzsina a ruhámat, vendégeket hívott, megterítettek, és eldöntötték, hogy nincs jogom belépni.
— Anyám nem úgy gondolta! Meg kellett volna beszélni…