— …nem egy rémálom, hanem valami rossz színdarab, testőrökkel és jelenetekkel!
— Tíz éven át magyaráztam, Zsolt — szólalt meg Renáta Németh fáradtan. — Újra és újra elmondtam, mennyire megalázó, amikor Ilona Balog kioktat, amikor a gyerekeink előtt kijelenti, hogy alkalmatlan anya vagyok. Te pedig mindig csak azt hajtogattad: „Bírd ki egy kicsit.”
— De hát mégiscsak az anyám! — csattant fel Zsolt. — Idős ember!
— Ötvennyolc éves — vágott vissza Renáta halkan. — Képes lenne albérletet bérelni, külön élni. Ahogy én is tettem egykor. — Elhallgatott, majd lassan folytatta. — Három hónapja írtál neki egy üzenetet. Azt, hogy eleged van belőlem. Hogy szerencse, hogy a ház az én nevemen van, különben te költöztél volna el.
A csend súlyos volt. Hosszú, nyomasztó.
— Felindulásból írtam… — próbálkozott Zsolt.
— Lényegtelen — rázta meg a fejét Renáta. — Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy bizonygassam: jogom van a saját életemhez. Vidd az anyádat, menjetek, amerre akartok. Én ebből kiszálltam.
— Renáta, ezt nem döntheted el csak úgy…
— De igen. Viszontlátásra.
Megszakította a hívást. A keze nem remegett többé. Odabent nem fájdalom volt, hanem üresség — annak a jele, hogy végre elengedett valamit, ami rég nem tartozott hozzá.
Lilla Székely a kanapén ült, komolyan figyelte az anyját. Barnabás Szalai az autóival játszott a szőnyegen, de időnként felpillantott.
— Anya… apa mostantól nem velünk lakik? — kérdezte Lilla.
Renáta mellé ült.
— Valószínűleg nem.
— De látni fog minket?
— Igen. Mindig az apátok marad.
A kislány hallgatott egy darabig, majd alig hallhatóan megszólalt:
— Nem szeretem, amikor a nagyi itt van. Azt mondja, rosszul csinálom a leckét. Meg hogy kövér vagyok.
Renáta ökölbe szorította a kezét. Erről nem tudott.
— Miért nem szóltál?
— Láttam, hogy szomorú vagy. Nem akartam még ezt is rád tenni.
Renáta magához ölelte a lányát, szinte túl erősen.
— Sajnálom, hogy eddig nem védtelek meg.
— Ma megvédtél — bújt Lilla a vállához. — Láttam.
Barnabás odakúszott, felmászott Renáta ölébe.
— Anya, felkapcsoljuk a karácsonyi fényeket?
Renáta elmosolyodott.
— Persze.
Felgyúltak a girlandok. Előkerültek a gombócok, forrt a víz a lábasban. Lilla uborkát szeletelt, Barnabás komoly arccal pakolta a tányérokat, kilógó nyelvvel koncentrálva.
Éjfélkor kimentek a teraszra. Az ég sötét volt, a csillagok élesen ragyogtak. A távolban tűzijáték robbant, itt csak csend volt. Csak ők hárman.
— Boldog új évet, anya — mondta Lilla.
— Boldog új évet, kincseim.
Barnabás ásított.
— Aludhatok a kanapén?
— Igen.
Visszamentek. Barnabás elnyúlt, Renáta betakarta. Lilla könyvet vett a kezébe, de nem olvasott.
— Anya… most már jó lesz nekünk?
Renáta leült az ágy szélére.
— Nem tudom, milyen lesz. De azt igen, hogy mostantól senki nem mondhatja, hogy útban vagyunk. Hogy mennünk kell. Ez a mi otthonunk. Mi döntünk benne.
Lilla elmosolyodott.
— Akkor jó lesz.
Renáta megsimította a haját. Barnabás már aludt, Lilla szeme is lecsukódott.
A telefon megremegett. Üzenet érkezett Zsolttól:
„Anyu zokog. Azt mondja, rosszul van a szíve. Felfogod, mit tettél? Fruzsina szerint megaláztad őket. Idegenek előtt. Hogy volt erre képes?”
Renáta a kijelzőre nézett. Régen megijedt volna. Magyarázkodott, bocsánatot kért volna, álmatlan éjszaka következett volna.
Most csak letiltotta a számot. Nem jön több üzenet. Nem lesz több vádaskodás. A ház csendes maradt, és ebben a csendben először nem volt félelem.