— …azt mondta, azonnal rendezni kell, különben csak nőnek a büntetések. Ezért küldtem el az összeget — fejezte be Marcell Jakab olyan hangon, mintha csupán egy bevásárlólista tételéről beszélne.
Dóra Fodor ujjai ökölbe szorultak, a körmei szinte belevájtak a tenyerébe.
— Marcell, ez a pénz félretéve volt a rezsire — mondta feszülten. — A számlák már megjöttek, pár napon belül fizetni kell.
— És akkor mi van? — legyintett a férfi könnyedén. — Befizeted jövő hónapban. Nem dől össze a világ.
— Hogyhogy nem?! — Dóra hangja megremegett. — Késedelmi díjat számolnak fel! Kikapcsolhatják a villanyt, a vizet, még a fűtést is!
— Nem fogják — válaszolta Marcell nyugtató hangsúllyal. — Túlreagálod. Egy hónap csúszás senkit nem érdekel. Anyám viszont tényleg bajban volt. Folyamatosan hívták a behajtók, követelték a pénzt. Gondolj bele, mit jelent ez egy idős embernek.
Dóra lassan beszívta a levegőt, próbálta visszanyelni a feltörő indulatot.
— Értem, hogy Erzsébet Rácz segítségre szorult — mondta kimérten. — De akkor is meg kellett volna kérdezned. Az az én pénzem volt, az én bankkártyám!
Marcell felpattant a kanapéról, az arca vörös lett.
— Miféle „te pénzed”?! — ordította. — Házasok vagyunk! Minden közös! Vagy szerinted azért, mert most nincs munkám, semmit sem érek ebben a lakásban?!
— Nem ezt mondtam, csak…
— Az anyám bajban volt! — vágott a szavába, hadonászva. — Lejárt hitele van! Tudod egyáltalán, ez mit jelent?! És te képes vagy a rezsiszámláiddal jönni!
— Rezsiszámlákkal?! — Dórában elpattant valami. — Harmincezer forintról beszélünk! Villany, víz, gáz, szemétszállítás! Ezek alap dolgok!
— Nem fontosabbak anyám egészségénél! — bömbölte Marcell. — A behajtók miatt rosszul lett, felment a vérnyomása! Ágyba került! És te csak a számlákat hajtogatod!
Dóra ösztönösen hátrébb lépett egy lépést.
— Rendben. Tegyük fel, hogy tényleg komoly volt a helyzet — mondta fáradtan. — De miért nekem kell fizetnem az ő hitelét? Miért nem vállalsz munkát, és segítesz rajta te?
Marcell arca eltorzult.
— Na, tessék! — mutatott rá vádlón. — Megint ez! A munkanélküliségemmel vágsz vissza! Azt hiszed, nem próbálkozom?! Borzalmas most a munkaerőpiac! Nevetséges fizetések, összevissza munkaidő, megalázó bánásmód!
— Két év alatt három állásinterjún voltál — jegyezte meg Dóra kimerülten. — Három interjú két év alatt, Marcell. Ez nem álláskeresés.
— Kémkedsz utánam?! — hördült fel a férfi. — Ellenőrzöd minden lépésem?!
— Egy fedél alatt élünk! Látom, mit csinálsz! — emelte fel a hangját Dóra. — Egész nap a gép előtt ülsz, játszol! Nem takarítasz, nem főzöl, a tányérodat sem mosod el! És most már a kártyámat is elveszed kérdezés nélkül!
— Á, szóval erről van szó! — Marcell színpadias mozdulattal széttárta a karját. — Előhúztad az összes bűnömet egyszerre! Gyűjtögetted a sérelmeket, most meg rám zúdítod! Tipikus!
— Ez nem taktika! — Dóra a halántékához kapott. — Ez a valóság! Heti hat napot dolgozom, napi tizenkét órában! Eltartalak minket! Fizetek mindent: ételt, rezsit, internetet, ruhát! Belefáradtam!
— Belefáradtál?! — Marcell még hangosabb lett. — És szerinted én nem fáradtam bele abba, hogy nincs egy forintom se?! Hogy minden apróságért könyörögnöm kell a feleségemnek?!
Dóra szinte megbénult. Úgy nézett a férfira, mintha idegen lenne. Hol volt az a gondoskodó, életvidám férfi, akiért hozzáment? Mikor lett belőle ez a dühöngő ember, aki szégyennek tartja a munkát, de természetesnek veszi, hogy pénzt követel?
— Marcell — szólalt meg végül halkan —, nem érdekel, honnan szerzed meg a pénzt a rezsire. Dolgozni mész, kölcsönkérsz, vagy megkéred az anyádat, hogy adja vissza azt a harmincezer forintot. De a számlákat be kell fizetni.
A férfi gúnyosan felnevetett.
— Anyámtól visszakérni? Megőrültél? Ő már befizette a banknak, lezárta a hitelt! Nincs neki miből!
— Akkor keress munkát.
— Egy hét alatt?! — Marcell ideges nevetésben tört ki. — Te komolyan azt hiszed, hogy egy hét alatt lehet állást találni, elhelyezkedni, és pénzt is kapni?