…egy szomszédnőnek fennálló tartozás rendezésére kellett az összeg. Dóra Fodor ezúttal sem szólt semmit, némán indította el az átutalást, noha pontosan tudta, hogy ez a pénz a laptop javítására volt félretéve. A gép már csak nagy nehezen indult el reggelenként, gyakran percekig fekete képernyő bámult vissza rá, mégis lemondott róla, ahogy annyi minden másról az utóbbi időben.
Alig telt el két hét, amikor Erzsébet Rácz újra jelentkezett. Most nyolcezer forintot kért egy új mikrohullámú sütőre, mert a régi állítólag végleg felmondta a szolgálatot, és így nem tudta megmelegíteni az ételt. Dóra mellkasában lassan gyűlni kezdett a feszültség, az idegesség már nem csak futó gondolat volt, hanem állandó kísérő. Mégis, amikor Marcell Jakab olyan könyörgő arccal nézett rá, hogy szinte megsajnálta, végül ismét engedett, és elküldte a pénzt.
Aznap este, óvatosan megválogatva a szavait, megpróbált egy másik irányt felvetni.
— Marcell, nem gondolod, hogy édesanyád esetleg vállalhatna valami könnyebb munkát? — kérdezte halkan. — Rengeteg lehetőség van nyugdíjasoknak. Portás, takarítás… bármi.
A férfi azonnal felháborodott.
— Te most komolyan beszélsz?! Az anyám egész életében dolgozott, most végre pihenhet! Ötvenhat éves, nem robot!
— Nem bántani akarom — próbálta menteni magát Dóra. — Csak mindig elfogy a pénze, és…
— Mert minden drágul, miközben a bevétele nem nő! — vágott a szavába Marcell. — Tudod te, mennyire nehéz most az idősebbeknek. Ennyire sajnálod tőle a segítséget?
Dóra nem válaszolt. Érezte, hogy ebből a beszélgetésből nem jöhet ki jól. Szótlanul visszament a konyhába, folytatta a mosogatást, míg a férje visszafordult a játékához, mintha mi sem történt volna.
A hónap végén megérkezett a fizetése. A megszokott fegyelemmel osztotta be: élelmiszer, bérletek, internet, telefon, rezsi. Számolt, újraszámolt, és látta, hogy alig marad valami a következő két hétre. A közüzemi díjakra szánt összeget külön virtuális számlára tette az alkalmazásban, nehogy véletlenül hozzányúljon.
Másnap reggel, indulás előtt Marcell megállította az ajtóban.
— Dóri, kölcsönadnád a kártyád egy percre?
— Mire kell? — nézett rá értetlenül.
— A játékban vennék valamit. Ma van az akció vége, féláron van minden.
Dóra elkomorult.
— Most tényleg nem fér bele. Alig húzzuk ki fizetésig.
— Csak pár ezer forint! Ritkán kérek ilyet — duzzogott a férfi.
— Nem — felelte határozottan. — Majd a következő fizetésnél.
Marcell látványosan megsértődött, de nem erősködött tovább. Dóra elindult dolgozni, eszébe sem jutott, hogy a férje a háta mögött másként dönthet. Bízott benne, soha nem rejtette el előle a táskáját.
Három nappal később a postaládában várták a csekkek. Dóra már a lépcsőházban kibontotta őket, és észrevette, hogy a határidő vészesen közel van. Még aznap rendeznie kellett, különben a munka forgatagában biztosan megfeledkezik róla.
Elővette a telefonját, belépett a banki alkalmazásba, és megnyitotta a rezsire félretett számlát. A képernyő üres volt. Pislogott, frissített. Az egyenleg továbbra is nulla forintot mutatott.
Visszalépett, megnyitotta a tranzakciókat. Két nappal korábbi dátumnál megállt a szeme: harmincezer forint átutalva Erzsébet Rácz számlájára.
Elöntötte a forróság. Újra és újra elolvasta a sort, mintha attól megváltozna. Pontosan ennyi pénz volt félretéve a számlákra. Engedély nélkül tűnt el, és csak egyvalaki tehette.
Aznap egész nap gépiesen dolgozott. Mosolygott, válaszolt, intézkedett, de belül csak egy kérdés zakatolt: hogyan volt képes Marcell elvenni a kártyáját, és miért nem szólt előtte?
Este korábban ért haza. A férfi a megszokott helyén ült, a képernyőbe merülve.
— Marcell, beszélnünk kell — mondta, miközben levette a kabátját.
— Mindjárt, csak befejezem — motyogta.
— Most — ismételte határozottan.
A férfi kelletlenül levette a fejhallgatót.
— Mi van?
— Két nappal ezelőtt elvetted a kártyámat?
— Igen. És?
— Miért utaltál át harmincezer forintot az anyádnak a tudtom nélkül?
Marcell vállat vont.
— Felhívott, azt mondta, baj van egy hitellel, és sürgősen kellett a pénz…