Alighogy Marcell átlépte a küszöböt, azonnal megcsapta egy nehéz, dohos szag. Néhány lépés után pedig szinte földbe gyökerezett a lába attól, amit maga előtt látott.
Henrietta előszobája teljes egészében szeméttel volt elárasztva. A padlón összevissza hevertek ruhadarabok, cipők, eldobható evőeszközök, koszos tányérok, plüssfigurák, gyűrött csomagolóanyagok és mindenféle kacat, amelyeknek legfeljebb egy konténer mélyén lett volna helyük – nem pedig egy fiatal nő lakásában.
— Gyere csak beljebb, ne állj ott — intett felé könnyedén Henrietta, mintha észre sem venné Marcell döbbent arcát, majd már el is tűnt a konyha irányába. Hogy kövesse, a férfinak szó szerint át kellett lépkednie a földön tornyosuló hulladékon. Eszébe sem jutott levenni az utcai cipőjét; zokniban ebbe a koszba nem lett volna hajlandó belelépni.
— Mindjárt felteszem a vizet teához — szólt vissza a sarok mögül Henrietta nyugodt, sőt kifejezetten vidám hangon.
Amikor Marcell végre beért a konyhába, az addigi sokk csak fokozódott. A konyhabútor, a mikrohullámú sütő, a hűtő és a tűzhely vastagon állt a zsírtól és valami sötét lerakódástól. A mosatlan edények hónapok óta érintetlenül tornyosultak az asztalon és a mosogatóban.
Egészen véletlenül az ablakra tévedt a tekintete. A keretre ragasztott szalag tele volt szúnyogokkal és apró rovarokkal.
— Te… itt rajtad kívül lakik még valaki? — kérdezte óvatosan.
— Én lakom itt. Miért? — vont vállat Henrietta.
— Hát… elég sok minden van mindenhol — felelte Marcell, láthatóan küzdve a megfelelő szavakért.
— Igen, tudom, nincs rend — magyarázkodott a lány. — Alig vagyok itthon, sosem jut időm takarítani.
Ez azonban egy cseppet sem nyugtatta meg Marcellt. Épp ellenkezőleg. A gyönyörű, gondosan ápolt nő ott állt a mocskos tűzhely mellett, és koszos bögrékbe próbált teát tölteni. A látvány teljesen összezavarta; képtelen volt összeegyeztetni ezt a képet azzal a Henriettával, akit addig ismert. Minden erejével próbált mentségeket találni számára.
— Keress egy helyet, ahová le tudsz ülni — bökött a lány az asztal felé, amely szintén tele volt lommal.
— Ööö… talán nem muszáj — préselte ki Marcell. — Nem igazán vagyok éhes.
Nem akarta megbántani Henriettát, de úgy tenni sem tudott, mintha semmi gond nem lenne.
— Hogyhogy nem muszáj? — mosolygott rá a lány, majd odalépett egy székhez, és egy mozdulattal a földre söpörte róla a holmikat. — Tessék, ülj le. Mindjárt találok valami nassolnivalót, és iszunk egy teát.
Marcell dermedten engedelmeskedett, és némán figyelte, ahogy szerelme kapkodva kutat a konyhában ehető után.
— Á, meg is vannak az édességek! — kiáltott fel hirtelen Henrietta, és előhúzott egy gyűrött dobozt a fiókból. Amint letette, a nyitott csomagból egy csótány szaladt elő.
— Azta…! — Marcell erre egyáltalán nem számított. Felpattant, és ösztönösen hátrálni kezdett az ajtó felé; mindig is irtózott a rovaroktól.
— Ugyan, ne ijedj meg — nevetett fel Henrietta könnyedén, mintha a jelenet a világ legtermészetesebb dolga lenne.