Marcell számára ekkorra már egyértelművé vált, hogy amit Henrietta iránt érez, messze nem merül ki testi vonzalomban: valódi érzelmek szövődtek benne. A lány sok mindenben különbözött azoktól, akikkel korábban dolga volt. Nem volt számító, nem várta el a drága ajándékokat vagy az elegáns éttermeket, és soha nem csinált ügyet a pénzből. Épp ezért inkább hosszú sétákra indultak, beszélgettek, nevetgéltek, és egyszerűen élvezték egymás közelségét.
Gyakran előfordult, hogy egy-egy romantikus este után Henrietta Marcellnél maradt éjszakára. A fiú lakása a belvárosban volt, így sokkal kényelmesebbnek tűnt hazasétálni hozzá, mint késő este buszra várni valamelyik megállóban.
— És te mikor hívsz már meg végre magadhoz? — kérdezte egyszer Marcell kissé hunyorogva. Addig még sosem járt Henriettánál. A lány lakása a város másik végében helyezkedett el, ahová eljutni nem volt éppen egyszerű.
— Akár holnap is! — nevetett fel Henrietta. — Feltéve, ha lesz türelmed kivárni a tömegközlekedést. Apám megvette ezt a lakást, de arra nem igazán gondolt, hogyan fogok onnan bejárni a központba. Errefelé ritkán járnak a buszok, a taxisok pedig mindig borsos árat kérnek. De nem baj! Amint lediplomázom és munkába állok, eladom az egészet.
— Eladod? — lepődött meg Marcell.
— Persze. Szeretném én kiválasztani, hol élek. Hozzáteszem a saját megtakarításomat, és veszek egy lakást egy újabb környéken.
— Ez igazán átgondolt döntés — bólintott elismerően Marcell, akinek kifejezetten tetszett Henrietta józan gondolkodása.
A beszélgetés később más irányt vett, és a lakás témája feledésbe merült, ahogy az is, hogy Marcell tulajdonképpen meghívást várt. Néhány nappal később azonban újra eszébe jutott a szóváltás, és elhatározta, hogy meglepi a lányt. Vett egy hatalmas csokor vörös rózsát, taxit hívott, és elindult abba a külvárosi negyedbe, ahol Henrietta lakott.
Majdnem egy teljes órába telt, mire megtalálta a megfelelő házat. A sofőr nem pontosan ott tette ki, ahol kellett volna, így Marcell jó ideig bolyongott az ismeretlen utcák között, míg végre ráakadt a kilencemeletes épületre.
A bejárat előtt egy padon egy furcsa tekintetű idős asszony ült, aki láthatóan nem volt teljesen magánál. Marcell úgy döntött, nem elegyedik szóba vele, inkább belépett a lépcsőházba.
Mivel a lift nem működött, gyalog mászott fel a legfelső emeletre. Mire odaért, kissé kifulladt, majd összeszedte magát, és bekopogott.
— Ki az? — hallatszott Henrietta hangja.
— Én vagyok — felelte Marcell elváltoztatott hangon, és tenyerével eltakarva a kémlelőnyílást próbálta fokozni a meglepetést.
Fél perc múlva csikordult a zár, majd Henrietta meglepett arca bukkant fel az ajtórésben.
— Marcell?! — suttogta elképedve. — Te mit keresel itt?
— Látogatóba jöttem — mosolygott önelégülten. — Hiszen te mondtad, hogy bármikor megjelenhetek. Bejöhetek, vagy itt hagysz a folyosón?
— Hát persze, gyere be — mondta Henrietta, és szélesebbre tárta az ajtót, beengedve Marcellt a lakásába.