— Kihez igyekszel, fiacskám? — szólította meg a régi bérház bejárata mellett üldögélő idős asszony, aki afféle önjelölt házmesterként alaposan végigmérte a hatalmas virágcsokrot szorongató fiatalembert.
— Henrietta Királyhoz jöttem — felelte udvariasan Marcell Lengyel. — Meg tudná mondani, melyik lakásban lakik?
— Henrietta?! — az öreg hölgy tekintete egy pillanat alatt megváltozott: a kíváncsiságot rosszallás váltotta fel. — Mondd meg neki, hogy az egész lépcsőház panaszkodik rá! Így nem lehet élni!
Marcell meglepetten nézett rá, majd gyorsan arra jutott, hogy az asszony zavart lehet.
— Rendben, átadom, köszönöm — mormolta, és nem vitatkozva tovább indult felfelé a szerelme lakását keresve. — Hát ez kész… Nem véletlen, hogy az internet tele van padon ülő nénikről szóló viccekkel. Pillanatok alatt ítélkeznek…
Henrietta Király és Marcell az interneten ismerkedtek meg. Hosszú hetekig szinte megállás nélkül üzengettek egymásnak, mígnem elérkezettnek látták az időt a személyes találkozóra.
Amikor Marcell először meglátta Henriettát élőben, azonnal érezte, hogy ebből több is lehet. A lány feltűnően szép volt, sugárzó jelenség, aki akaratlanul is magára vonta a tekinteteket.
Egy kávézóban töltött délután után a fiú egy cseppet sem csalódott benne. Henrietta pont olyan kedvesnek és közvetlennek bizonyult, mint amilyennek a közel két hónapnyi online beszélgetés során megismerte.
Abbóll, hogy a lány sem vette le róla a szemét, és őszintén nevetett Marcell minden poénján, a fiú arra következtetett, hogy a szimpátia kölcsönös. A rövid, de tartalmas randevú végén megállapodtak: folytatják az ismerkedést, és hamarosan újra találkoznak.
Marcellben egyre erősödött az érzés, hogy Henrietta tökéletesen illik hozzá. A magas, karcsú és vonzó lány valósággal felkavarta az érzelmeit, és időnként maga sem hitte el, milyen szerencsés.
Egy hónapnyi séták, beszélgetések és romantikus esték után Marcell meghívta Henriettát a lakásába.
— Mióta élsz egyedül? — kérdezte a lány, miközben együtt sétáltak a fiú otthona felé.
— Negyedik éve — válaszolta Marcell. — A lakást a nagymamámtól örököltem. Amikor meghalt, a szüleim segítettek felújítani, és azóta itt lakom. És te? Te is egyedül élsz, igaz?
— Igen. Az enyémet apukám vette nekem. A szüleim régen elváltak, ő pedig nem igazán vett részt a nevelésemben. Ezzel próbálta pótolni. Anyukám most egy másik városban él, így teljesen önálló vagyok.
— Ez valóban nem rossz — mosolygott Marcell. — Manapság egy lakás vagyonokat ér. Jó érzés, ha a szülők gondolnak a gyerekeik jövőjére.
— Egyetértek — felelte Henrietta, majd játékosan ránézett a fiúra; minden mozdulatából látszott, mennyire tetszik neki.
Az együtt töltött éjszaka után mindketten kimondták: párként szeretnék folytatni. Esténként és hétvégéken találkoztak, moziba jártak, beültek kávézókba, és Marcell napról napra jobban ragaszkodott Henriettához. Egyre világosabbá vált számára, hogy amit érez iránta, az már messze túlmutat a puszta vonzalmon.