— Te vagy a világ legjobb sógornője! Egyszerűen tökéletes! — lelkendezett Petra Kozma, és gyermeki lelkesedéssel ugrált körbe a csokoládéfontán mellett, mintha valami mesébe csöppent volna.
— Már be is irattalak. Az órák holnap kezdődnek — tette hozzá Júlia Mezei nyugodt mosollyal.
— Ez fantasztikus! Ez aztán az igazi meglepetés!
László Kelemen elismerően pillantott a feleségére, és még az anyja arcán is őszinte öröm jelent meg. Ritka pillanat volt ez, amikor a család minden tagja egyetértett valamiben.
Attól a naptól kezdve Petra valóban ritkábban bukkant fel a bátyja lakásán. Idejét teljesen lefoglalta az új szenvedély: megállás nélküli vásárlás, kapszulagardróbok tervezése, szettek összeállítása és minden, ami egy kezdő stylist életéhez hozzátartozik.
Időről időre azonban üzenetekkel és hívásokkal bombázta Júliát. Küldött fotókat, színpalettákat, kézzel rajzolt vázlatokat, lelkesen mesélt garázsvásárokról, ruhacserékről és bolhapiacokon szerzett „kincsekről”.
— Képzeld, rájöttem, hogy a ruháim fele egyáltalán nem passzol egymáshoz. Gardróbrendezést fogok csinálni!
— Hm… — bólogatott Júlia, miközben valójában egyáltalán nem figyelt.
— Már össze is raktam egy teljesen új szettet magamnak.
— Aha… szuper.
— Ugye jól néz ki? — faggatta tovább Petra, látható büszkeséggel.
— Nagyon! — felelte Júlia, bár közben fintorgott a képernyőn látott ízléstelen kombinációkon. Mégis megnyugtatta, hogy a sógornője elfoglalt. Barátnőinek nevetve mondogatta: amíg valamivel elszórakoztatja magát, addig nem avatkozik mások életébe.
Ez a nyugalom azonban nem tartott sokáig.
Egyik este, amikor Júlia hazaért, kinyitotta a szekrényt, és döbbenten vette észre, hogy a ruhái legalább fele eltűnt. Nem akármilyen darabokról volt szó: sok közülük külföldről származott, hiszen a nagymamája évekkel korábban egy elegáns butikban dolgozott, és onnan válogatott neki különleges, minőségi ruhákat.
— Halló, László… mondd, hogy te összeszedted a ruháimat, és elvitted őket tisztítóba — szólalt meg Júlia fojtott hangon, minden erejével uralkodva magán.
— Én? Miféle ruhákat?
— Az enyémeket! A drága, egyedi darabokat! Olyanokat, amiket itt már nem lehet kapni!
— Júliám, nyugodj meg… Tudod, hogy soha nem foglalkoztam háztartási dolgokkal. A mosáshoz sem értek, nemhogy a ruháidhoz. Ráadásul mindig tiszták voltak, te magad vigyáztál rájuk.
— Akkor mégis hol vannak?! — robbant ki belőle a düh, és legszívesebben mindkettőjüket megrázta volna.
— Én… hát…
— Ne hebegj! Azonnal hívd fel a stylist nővéredet, és kérdezd meg! Mert esküszöm, ha kiderül, hogy…
Bármennyire próbálta László csillapítani, Júlia egyre inkább elvesztette a türelmét. Végül Petra maga telefonált.
— Szia! Csak átnéztem a gardróbodat — közölte olyan természetességgel, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne. — Ez volt a házi feladat a tanfolyamon.
— Nagyszerű — préselte ki Júlia a szavakat. — Most, hogy kész a feladat, kérlek, hozd vissza a ruháimat.
— Azt nem lehet — felelte Petra hűvösen. — Nem lenne korrekt. De te sem…
A mondat a levegőben maradt, és Júlia ekkor érezte igazán, hogy ez a történet még korántsem ért véget.