Levente Balogh egészen másra számított. Könnyekre, kiabálásra, kétségbeesett magyarázkodásra – bármire, csak nem erre a csendes, szinte kihívó kivonulásra. Ott maradt egyedül a konyha közepén, félbehagyott mondattal az ajkán, és hirtelen ostobának érezte magát. Mit kellett volna ebből értenie? Talán a hálószobába ment, hogy látványosan lefeküdjön aludni? Vagy egyszerűen levegőnek nézi mostantól? Gúnyos mosoly futott át az arcán. Gyerekes. Nevetségesen gyerekes.
A folyosó felől halk neszezés hallatszott. Aztán még egy. Levente összevonta a szemöldökét, fülelni kezdett. Nem tudta beazonosítani a zajokat. Nem csapódtak szekrényajtók, nem csúsztak ki fiókok. Csak valami tompa, következetes motoszkálás, mintha Judit tudatos rendben tenne-veszne. Alig telt el egy perc, amikor a nő újra megjelent a konyhában.
Az egyik kezében Levente vastag, őszi kabátját tartotta, a másikban a jól ismert, kissé kopott bakancsát. Odalépett az asztalhoz, lehajolt, és gondosan a széke mellé helyezte a cipőt. Ezután a kabátot átdobta a támla fölött. Szó nélkül visszament a folyosóra, majd néhány másodperc múlva ismét felbukkant. Most a kocsikulcs, a lakáskulcs és Levente telt bőrpénztárcája volt nála. Ezeket az asztalra tette, éppen arra a ragacsos foltra, ahol korábban a kompót kifolyt. A kulcscsomó halkan megcsörrent.
Levente némán bámulta ezt a furcsa összeállítást. Az agya tiltakozott az ellen, hogy értelmezze a látottakat. Olyan volt, mintha egy abszurd performansz közepébe csöppent volna, aminek semmi köze nem lehet a valósághoz.
— Ez most… mi? — kérdezte végül bizonytalanul. A magabiztosság, amit az anyjával folytatott telefonbeszélgetés után érzett, egy szempillantás alatt elpárolgott.
Judit leült vele szemben, a saját helyére. Nem fonta össze a karját, nem zárkózott el. Egyenes háttal, nyugodtan ült, és nyíltan ránézett.
— A holmid — felelte egyenletes, érzelemmentes hangon. — Az, amire a következő tíz percben szükséged lesz.
Lassan kezdett összeállni benne a kép. Ugyanazzal a késleltetett fájdalommal, ahogy egy komoly ütés után érkezik meg az érzés.
— Te most… kidobsz engem? — hebegte. — Egy autó miatt? Komolyan?
Judit ajkán megjelent egy alig észrevehető, fáradt mosoly.
— Nem, Levente. Nem az autóról szól. Az csak jelzés volt. Egy lakmuszpapír. Az előbb felhívtad az anyádat, hogy panaszkodj rám. Beemelted őt a mi életünkbe, hogy segítsen eldönteni, mi legyen az én pénzemmel. Világossá tetted, hogy számodra nincs „mi”. Csak te vagy, meg a családod. Én pedig legfeljebb egy idegen tényező, némi hasznos vagyonnal. Te már meghoztad a döntést. Én csak levontam a következtetést.
Levente tátott szájjal meredt rá. Ordítani akart, tiltakozni, kétségbe vonni Judit józan eszét, de a szavak nem jöttek ki a torkán. A nő nyugalma megbénította. Semmi nem maradt abból az emberből, akivel öt évet élt együtt. Egy hideg, idegen és rendíthetetlen valaki ült vele szemben.
— Nagylelkű ajándékot akartál adni a húgodnak — folytatta Judit ugyanabban a tárgyilagos hangnemben, mintha egy szerződés pontjait sorolná. — Nem állok az utadba. Sőt, segítek. Most odamész hozzá. Biztos jut neked egy kanapé. Együtt örülhettek a te önzetlenségednek.
— Te teljesen megőrültél… — suttogta Levente.
— Épp ellenkezőleg. Még sosem voltam ennyire tiszta fejjel — mondta Judit, majd felállt, levette a kabátot a székről, és felé nyújtotta. — Ha ennyire fontosak az ajándékok a családodnak, akkor menj, és élj velük. Keress magadnak olyan feleséget, akinek az örökségét el lehet herdálni. Az enyém erre nem szolgál. Öt perced van felöltözni és kilépni az ajtón.
Nem érintette meg. Nem emelte fel a hangját. Csak állt ott a kinyújtott kabáttal, és a tekintete keményebb volt bármilyen szónál. Levente abban a pillanatban megértette az ítéletét. Ez nem egy újabb veszekedés, amit majd kibékülés követ. Ez végleges volt. Lassan, álomszerű mozdulatokkal magához vette a kabátot, az asztalról a kulcsokat és a pénztárcát. Szótlanul felvette a cipőjét. Minden korábbi igazságérzete és felsőbbrendűsége semmivé foszlott. Judit jeges nyugalma teljesen összetörte.
Az ajtóban még visszafordult, egy utolsó, gyenge reménnyel. De Judit már a konyha felé indult vissza, búcsúpillantás nélkül. Az ajtó halkan záródott be mögötte.
Judit Balázs egyedül maradt a lakásban, amelyet a kihűlő vacsora szaga töltött meg. Leemelte az asztalról az abroszt a csúnya, barnás folttal, összegyűrte, és a szemetesbe dobta. A csendben nem volt fájdalom, sem megbánás. Csak tisztaság. És üresség.