— Ez a krumpli ma különösen jól sikerült. Pont olyan, mint gyerekkoromban — jegyezte meg Levente Balogh elégedetten, miközben villájára tűzött egy aranybarnára sült karikát, a szájába tette, majd élvezettel lehunyta a szemét. — És ezek a fasírtjaid… egyszerűen csodák.
Judit Balázs elmosolyodott. Nem az a fáradt, udvarias mosoly jelent meg az arcán, amit egy hosszú munkanap végén szokott erőltetni, hanem őszinte, meleg derű. Ezeket az estéket szerette igazán. Csak ők ketten, a kicsi, mégis otthonos konyhájukban. Odakint a novemberi alkony mélykék árnyékai sűrűsödtek, bent pedig puha fény világított, sült csirke és kapor illata lengte be a levegőt, és egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha minden gondjuk a lakás falain kívül rekedt volna.
— Igyekeztem — válaszolta, miközben gondosan levágott egy darabot a fasírtból, amelyből illatos szaft csordult a tányérra. — Tudod, ma megint számolgattam. Megnéztem az árakat is a lakáshirdetésekben. Ha még egy kicsit félre tudunk tenni, szerintem nyárra már el is kezdhetünk komolyan nézelődni.
Azokról a pénzekről beszélt, amelyeket a nagymamája hagyott rá. Ez nem puszta összeg volt egy számlán. Sokkal inkább az utolsó üzenet a gyerekkorából, a szeretet utolsó kézzelfogható bizonyítéka. Amikor Judit erre gondolt, nem számok jelentek meg előtte, hanem ráncos, meleg kezek, amelyek a világ legfinomabb süteményeit készítették, és azok a pajkos szemek, amelyek egy megfakult fényképről néztek rá a komód tetejéről. Ő és Levente az első perctől közös jövőjük alapjaként tekintettek erre az örökségre. Egy tágas, kétszobás lakást láttak maguk előtt, ahol jut hely egy leendő gyerekszobának, és egy saját kis saroknak is, ami csak az övék.
— Igen, az igazán jó lenne — bólintott Levente, miközben elgondolkodva rágott. Letette az evőeszközt, és Juditra nézett. — Mintha a nagymamád előre tudta volna. Azt akarta, hogy legyen valami biztos pontod. Valami, amire mindig támaszkodhatsz.
Judit hálás pillantást vetett rá. Megértette. Ugyanazt érezte, amit ő. Ez számított igazán. Minden másnál fontosabb volt.
Levente még pár másodpercig csendben maradt, a tányérját bámulta, majd hirtelen felkapta a fejét. A szemében újfajta, tettre kész csillogás jelent meg.
— Ha már a jó dolgoknál tartunk… Boglárka Fazekasnak hamarosan születésnapja lesz. Harminc éves lesz, igazi kerek évforduló. Gondolkodom rajta, mi lenne az igazán ütős ajándék neki.
Boglárka, a húga, kényes téma volt. Olyan ember, aki könnyedén sodródott az életben, egyik munkából a másikba, egyik kapcsolatból a következőbe, folyton panaszkodva a pénztelenségre és az élet igazságtalanságára. Judit inkább semleges szemmel tekintett rá, mint egy elkerülhetetlen természeti jelenségre.
— Vegyél neki egy wellness-utalványt — vetette fel Judit, miközben gondolatai már megint a lakás körül forogtak. — Az ilyesmit szereti.
Levente legyintett, mintha Judit valami teljesen jelentéktelen dolgot javasolt volna.
— Ugyan már, egy utalvány… Az semmi. Olyan ajándék kell, amitől leesik az álla. Ami tényleg változtat az életén. Gondolj bele, állandóan buszozik, rázkódik, taxira meg az utolsó fillérjeit költi.
Előrehajolt az asztal fölött, az arca egyszerre lett bizalmas és lelkes, mint egy gyereké, aki zseniális csínyt eszelt ki. Lehalkította a hangját, szinte suttogva folytatta.
— Judit, figyelj csak. Mi lenne, ha… — hatásszünetet tartott, — ha a te pénzedből vennénk neki egy autót? Mit szólsz? Nem újat, persze, csak valami egyszerű, használtat. Hogy végre tudjon közlekedni. El tudod képzelni az arcát? Teljesen elolvadna a boldogságtól! Ez aztán ajándék lenne!
A villa Judit kezében félúton megállt. Az a kellemes melegség, ami az imént még szétáradt benne, egy pillanat alatt eltűnt, és jeges szorítássá vált a gyomrában. Levente ragyogó, őszintén lelkes arcát nézte, és képtelen volt felfogni. Ez most valami rosszkor elsütött tréfa? Egy furcsa próbatétel? Vagy valóban komolyan gondolja?
Lassan visszatette a villát a tányérra. A fém koppanása a porcelánon a hirtelen támadt csendben szinte fájón hangosnak tűnt.
— Elment az eszed? — kérdezte. A hangja nyugodt volt, majdnem higgadt, de már ott vibrált benne a keménység.
Levente nem értette, mi történt. Az arcáról leolvadt a mosoly, helyét őszinte értetlenség vette át.
— De miért? Hiszen van pénz. Boglárkának óriási segítség lenne. Egy család vagyunk, nem? Segítenünk kell egymást. Vagy sajnálod tőle?
„Sajnálod?”
Ez az egyetlen szó mindennél erősebben vágott mellbe.