Ez az egyszerű szó Juditot gyomorszájon vágta, sokkal kegyetlenebbül, mint bármilyen pofon. Annyira abszurd volt, annyira elképesztően oda nem illő ebben a helyzetben, hogy néhány pillanatra levegőt is alig kapott. Vele szemben Levente Balogh ült, ugyanazzal az őszinte értetlenséggel az arcán, és türelmesen várta a választ. Valóban nem fogta fel, mi történt. Nem látta, hogy egyetlen félmondattal porig tiporta a nagymamája emlékét, a közös jövőjük terveit, Judit bizalmát – mindent egyszerre. Egy mozdulattal leértékelte mindazt, ami számára szent volt, és közönséges zsugoriság kérdésévé silányította.
Judit lassan kiegyenesedett a széken. A konyhaasztal, amely néhány perccel korábban még a kis világuk középpontja volt, most határvonallá változott, mintha két ellenséges oldal közé húzták volna fel. A vacsora illata émelyítővé vált, túl édesnek, már-már fojtogatónak érezte.
— Mégis mi köze van a húgodnak ahhoz a pénzhez, amit a nagymamám hagyott rám? — kérdezte halkan, de keményen. — Ki ő nekem? Miért kellene abból autót vennem neki, Levente Balogh?
A nevét úgy ejtette ki, mintha most látná először, és tudatosan próbálná rögzíteni. Nem kérdőn hangzott el, hanem lezáróan, ponttal a végén. Mintha ezzel pecsételte volna meg mindazt, ami addig köztük volt.
Ekkor kezdett el benne derengeni, hogy valami nem a tervei szerint alakul. Nem Judit érvei jutottak el hozzá, hanem az a felismerés, hogy a nagyszerű elképzelése akadályba ütközött. Az arca lassan elszíneződött.
— Judit Balázs, mi ez a hangnem? — csattant fel. — Hiszen egy család vagyunk! Boglárka Fazekas a húgom, tehát a te családod is. Úgy beszélsz, mintha el akarnám venni tőled az utolsó fillért. Csak jót akarunk neki!
— „Mi”? — Judit keserű mosollyal rázta meg a fejét. — Soha nem volt semmiféle „mi”. Volt a te ötleted, és az az elvárás, hogy gondolkodás nélkül rábólintsak. Az én családom a nagymamám volt, aki két munkahelyen gürcölt, hogy nekem legyen esélyem az életben. Ő soha nem találkozott a húgoddal! Ez az ő pénze. Érted? Az övé. Nem a tiéd, és nem egy közös kassza, amit kedved szerint lehet ajándékokra elszórni.
A tányérján a fasírt érintetlenül hűlt ki, tetején megdermedt a zsír vékony, fehéres rétege. A vacsora menthetetlenül tönkrement.
— Értem már… — húzta el a szót vádlón. — Amikor a hitelt kell fizetni, meg nagyobb lakásról álmodozunk, akkor a pénz „közös”. De ha a saját testvéremnek kellene segíteni, hirtelen „a tiéd” meg „a nagymamádé”. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsinyes vagy. Ennyire… fösvény.
A szó ismét ott lebegett közöttük. Most már nem kérdés volt, hanem ítélet. Ez az ítélet pedig végleg elszakította Juditban az utolsó tartó kötelet is.
— Földhözragadt? — nevetett fel élesen, a hangja inkább ugatás volt, mint nevetés. — Te ezt hívod annak? Szerintem ez inkább rátelepedés máséra! Úgy viselkedsz, mint egy élősködő, Levente Balogh! Az én pénzemből akarod megoldani a húgod gondjait, miközben nagylelkű jótevőnek tetszelegsz. Könnyű nagyvonalúnak lenni, ha nem a saját zsebed bánja, igaz? Mi lesz a következő, felújíttatjuk a szüleid házát is? Hiszen pénz az van!
Levente felugrott, a szék nagyot csikordult, és a mozdulattól feldőlt a kompótos pohár. A sötét, ragacsos lé szétterült a hófehér abroszon, csúnya barnás foltot hagyva maga után.
— Teljesen megőrültél? — ordította. — Ne keverd ide a szüleimet! Csak jót akartam! Te csináltál ebből pénzügyi háborút és sértegetést!
— Mert ez pénz! — vágott vissza Judit, ő is felállva. — Nem papírfecnik! Ez a nagymamám éveinek az ára! Ez a mi jövőbeli otthonunk alapja! És te most mindezt el akarod herdálni az infantilis húgod egyik szeszélyére!
Egymással szemben álltak az asztal két oldalán, amelyen ott hűlt ki az utolsó békés vacsorájuk. A barátságos konyha bokszringgé változott. Mindketten érezték: a gong már megszólalt, és a harc csak most kezdődik.
A kiabálás lassan elhalt, a levegőben maradt, majd úgy ülepedett le, mint robbanás után a por. Levente zihált, mellkasa hevesen emelkedett. Még mindig az asztalra támaszkodott, ujjai elfehéredtek, és a kompót sötét foltját bámulta, mintha az bizonyítaná Judit igazságtalanságát. Arra számított, hogy a nő folytatja a veszekedést, magyaráz, támad. Judit azonban hallgatott.
Lassan, valami furcsa, távolságtartó eleganciával visszaült a székére. A mozdulata kimért és nyugodt volt, mintha már nem is ennek a jelenetnek lenne a része, hanem kívülről szemlélné mindazt, ami az imént történt.