Réka a kórházi elbocsátás előtti napon is ugyanazokra panaszkodott, de a reakciók nem változtak.
— Maga túlaggódja — legyintett az orvos enyhe gúnnyal. — Akkor most fáj, vagy nem is érzi?
— Mindkettő — felelte halkan, de határozottan. — Fáj is, és zsibbad is.
— El fog múlni. Ilyen előfordul.
— A derekam is hasogat — tette hozzá Réka, reménykedve, hogy ezúttal komolyabban veszik.
— Az is megszűnik. Mindenkinek fáj szülés után. Mozogjon, erősödjön, helyrejön — zárta le a beszélgetést az orvos.
Csakhogy teltek a hetek, és nemhogy javulás nem jött, hanem Réka állapota szemmel láthatóan romlott. Zsuzsanna Rácz vetette fel, hogy ideiglenesen költözzenek hozzá: Réka és a kis Bence lakjanak nála, amíg Marcell Takács be nem fejezi a félkész ház felújítását. Végül mindenki úgy látta, ez a legésszerűbb megoldás.
A mindennapok azonban egyre feszültebbé váltak.
— Réka, miért vagy ennyire ügyetlen? Állandóan elejtesz mindent, kilötykölöd, semmit nem tudsz rendesen csinálni — morgott Marcell szinte naponta.
— Drágám, nagyon fáj a hátam, a lábaim is alig bírnak — próbálta magyarázni Réka.
— Akkor tegyél ellene! Menj edzeni! Teljesen szétestél, úgy totyogsz, mint egy liba — vágta oda egyre durvábban a férfi.
Zsuzsanna sokszor éppen ezekben a pillanatokban érkezett.
— Marcell, azonnal fejezd be ezt a hangnemet — szólt rá határozottan. — Nem beszélhetsz így Rékával.
— Miért, nem igaz? — vont vállat Marcell.
— Lehet, hogy vannak gondok, de férjként a támogatás lenne a dolgod, nem az, hogy belerúgj — felelte Zsuzsanna fáradtan.
— Jogilag amúgy sem a feleségem — vágta rá Marcell hidegen.
Zsuzsanna mindent megtett, orvosról orvosra hordta a menyét. Kezelések, injekciók, gyógyszerek, masszázsok követték egymást, de az enyhülés csak átmeneti volt, aztán még rosszabb lett.
Egy este Marcell végül kimondta, amit Réka már régóta érzett a levegőben.
— Nem bírom tovább. Én normális családot akartam. Házat kerttel. Fiút és lányt. Egy szép, gondoskodó nőt. És mit kaptam? Egy nőt, aki magáról sem képes gondoskodni, nemhogy rólam vagy a fiunkról.
— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezte Réka, miközben belül minden darabokra hullott.
— Arra, hogy elmegyek. Ez így nem élet.
— És mi lesz velünk? — suttogta.
— Kikkel? — vonta fel a szemöldökét Marcell.
— Mit csináljunk?
— Az én anyám nem köteles ápolni téged. Semmim sincs hozzád. Keress magadnak helyet. Bencét majd elviszem, ha nagyobb lesz. Most még te kellesz neki. Ennyi. Viszlát — mondta, felkapta a bőröndjét, és becsapta maga mögött az ajtót.
Zsuzsanna azonnal közölte, hogy Réka és Bence sehova nem mennek. A gyerek kicsi volt, Réka pedig segítség nélkül mozdulni sem tudott. A történtek annyira megrázták, hogy a lábai végleg felmondták a szolgálatot. Ettől kezdve minden teher Zsuzsannára szakadt. Kéretlen tanácsokból nem volt hiány: még barátok is kérdőre vonták, miért vállalja ezt az egészet. Ő azonban minden reggelt ugyanazzal a rendíthetetlen elszántsággal kezdett.
— Réka, Bence, ébresztő, lusták! — nevetett rájuk, és tornára fogta őket.
Réka sírt, miközben végezte a gyakorlatokat, Bence pedig utánozta anyát és a nagymamát.
— Most mosakodás, fogmosás, én pedig megcsinálom a reggelit! — vezényelt Zsuzsanna.
Réka járókerettel vánszorgott a fürdőbe, segített Bencének, vagy talán már a kisfiú segített neki, aztán együtt mentek ki a konyhába.
— Megérkeztetek? Ügyesek vagytok! — mosolygott Zsuzsanna. — Rántotta lesz baconnel és paradicsommal.
— És desszert? — kérdezte Bence csillogó szemmel.
— A nyuszi hagyott neked egy sütit, de csak akkor, ha mindent megeszel — kacsintott a nagymama.
— Anyának is? — faggatózott tovább a kisfiú.
— Anyának azt üzente a nyuszi, hogy ma jön hozzá egy masszőr, tűkkel.
— Tűkkel? — lepődött meg Réka.
— Igen. Azt mondják, csodákat művel — válaszolta Zsuzsanna.
— Én már nem hiszek semmiben — csóválta a fejét Réka.
— Nem is kell. Csak kipróbáljuk — zárta rövidre Zsuzsanna.
Az első kezelés után Réka hosszú idő óta először aludt el fájdalom nélkül. Attól a héttől kezdve minden alkalom után gyorsan elnyomta az álom. Azon a napon is, amikor nem bírt megbirkózni a cipzárral, csak lehunyta a szemét, és mélyen elaludt. Másnap már majdnem dél volt, mire felébredt. Bencét Zsuzsanna elvitte az óvodába, ő pedig valakivel beszélgetett a konyhában.
— Hárman nagyon szűken vagyunk itt — panaszkodott. — A járókeret alig fér el, fél szobát elfoglal, Bence meg rohangál mindenhol.
Réka a szájára szorította a kezét. Tehát valóban teher… De hová mehetne?
— Pont ezt mondom én is — válaszolta egy ismerős, fájdalmasan közeli hang.
Marcell volt az.
— Mit javasolsz? — kérdezte Zsuzsanna hűvösen.
— Szabadulj meg tőlük. Meddig akarod még eltartani a nyomorékot meg a gyerekét? Költözz inkább hozzám. Eladjuk a lakást, a pénzt beforgatjuk a házba. Jól fogod magad érezni ott.
— És Réka meg Bence? — kérdezte Zsuzsanna, miközben ökölbe szorult a keze.
— Ugyan már. Dobd ki őket, és kész — mondta Marcell úgy, mintha felesleges holmikról beszélne. — Végül is, nem tartoznak hozzád.
— Fiam, de hát ők a családunk… — hangzott Zsuzsanna megremegő, mégis határozott válasza, amely már előrevetítette a közelgő, elkerülhetetlen összecsapást.