— …már majdnem tovább fűzte volna a tréfát, de Réka Kertész zavart, hűvös tekintetébe ütközött. — Elnézést, rosszul sikerült vicc volt.
— Igaza van, ebből a halból valóban nem készülne halászlé — felelte Réka metsző nyugalommal. — Majd várok, amíg lesznek utódai, és megnőnek. Úgy sokkal tartalmasabb lenne.
A sofőr elképedve nézett rá, aztán hirtelen mindketten nevetésben törtek ki.
— Imádom azokat, akik értik a humort! Egyébként a hal igazán gyönyörű… majdnem annyira, mint maga.
— Köszönöm — Réka lesütötte a szemét.
— Marcell Takács vagyok.
— Réka.
— Mesébe illő neve van — mosolygott a férfi.
Az út hátralévő részében szinte megállás nélkül beszélgettek. Nevették egymás történeteit, mintha régi ismerősök lennének. Amikor megérkeztek, Marcell felajánlotta, hogy segít felvinni az akváriumot, Réka pedig elfogadta. Kiderült, hogy a férfinak gyerekkorában voltak halai, így rutinos mozdulatokkal állította össze a felszerelést, megmutatta, mit hova kell csatlakoztatni, mikor és mivel etesse az aranyhalat.
— Réka, megengedné, hogy néha benézzek? Csak ellenőrizni, jól van-e a hal — kérdezte óvatosan.
— Attól fél, hogy megeszem? — idézte vissza nevetve a korábbi poént.
— Inkább attól, hogy nem bírnám sokáig a nevetése nélkül.
— Rendben, jöjjön csak.
Marcell főállásban mással foglalkozott, a taxizás számára mellékes volt: pénzt gyűjtött, mert saját házról álmodott. Réka az első perctől fogva megtetszett neki. Határozott ember volt: ha eldöntött valamit, végig is vitte. Így amikor úgy érezte, eljött az idő, nem kertelt.
— Réka, légy a feleségem! — mondta ki egy este.
— Jó — felelte a lány mosolyogva. — De mielőtt az anyakönyvvezetőhöz mennénk, mondd el: hol fogunk élni?
— Két éve vettem egy telket. Felépítjük rajta az otthonunkat. Képzeld el: az ablak alatt egy fenyő, amit minden karácsonykor feldíszítünk. Mellette hinta, amin majd a gyerekeink nevetnek. Egy kislány, olyan szép, mint te… és egy fiú…
— Olyan bátor és erős, mint te — tette hozzá Réka halkan.
— A fiammal faházat építünk a fára, medencét rakunk a kertbe. Te rózsákat nevelsz, hétvégén pedig közösen sütjük a húst…
Zsuzsanna Rácz, Marcell édesanyja, hűvösen fogadta Rékát. Tudott róla, hogy a lány állami gondozásban nőtt fel, hogy van egy saját lakása, és azt is tudta, mennyire szereti őt a fia. Mégis mást képzelt volna el mellé: egy feltűnőbb, csinosabb nőt. Réka sportos volt, ápolt, de smink nélkül sápadtnak tűnt. Zsuzsanna csak abban reménykedett, hogy legalább nem sietnek az esküvővel. Talán Marcell még meggondolja magát.
Réka azonban nem tartott a hivatalos pecsét hiányától. Gyakran mondogatta: a család nem papíron születik, hanem a szívben.
— Marcell, adjuk el a lakásomat. Abból meglesz az építkezéshez szükséges pénz — vetette fel egy este.
— Biztos vagy benne? — a férfi elkomorodott, majd megdörzsölte az orrnyergét.
— Igen. Hiszen egy család vagyunk — mosolygott rá gyengéden Réka.
— Így már tényleg elég lesz a megtakarításom és az eladásból származó összeg — számolt gyorsan Marcell.
Amíg a ház épült, Zsuzsanna javaslatára hozzá költöztek, hogy ne kelljen albérletre költeniük. Meglepő módon a két nő hamar megtalálta a közös hangot. Réka sokszor majdnem anyának szólította az anyósát, de mindig visszanyelte a szót.
Amikor már álltak a falak, készen volt a tető és a közművek, és csak a belső munkák maradtak, Réka egy estén elmondta a hírt: gyermeket vár. Szorongott kicsit — jókor jön ez most, amikor minden pénzük elmegy?
— Drágám, ez a legjobb dolog, ami történhetett! — Marcell boldogan forgatta körbe a szobában.
— Tedd le! — sikította Réka nevetve.
— Istenem, mennyire csodálatos! — Zsuzsanna szemébe könnyek gyűltek, amikor megtudta az örömhírt.
Az idő szinte észrevétlenül telt. Réka lassan mozgott, gömbölyödő alakja miatt kissé komótosan, arcán állandó, békés mosollyal. Marcell minden szabad percét vele töltötte, nem akart lemaradni semmiről.
— Marcell… azt hiszem, most kezdődik — rázta fel férjét egy éjszaka.
— Mi? — riadt fel álmosan.
— A kicsi úton van. Hívd a mentőt — bár készült erre a pillanatra, most mégis félelem bujkált a hangjában.
— Itt leszek veled, ne félj — mondta Marcell, miközben összekapkodta az előkészített csomagot.
Valamiért azonban nem engedték be vele a szülőszobára, hiába beszéltek erről korábban az orvossal. Réka egyedül maradt, idegen arcok között. Amikor meglátta a nővér döbbent tekintetét, a szíve összeszorult.
— Tarts ki, kedvesem, mindjárt vége — ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt elsötétült körülötte a világ.
Amikor magához tért, a falak és a plafon forogtak. A teste idegennek tűnt, mintha nem is az övé lenne. Megmozdulni sem tudott, nemhogy felülni.
Bence naponta többször került hozzá, mindig csak néhány percre, etetés idejére. Réka mégsem tudott betelni a fiával, ezzel az apró lényeggel, aki egyszerre emlékeztette Marcellel közös vonásaikra.
— Doktor úr… nem érzem a lábaimat. És fájnak — szólalt meg végül remegve, előrevetítve azokat a kérdéseket, amelyekre hamarosan válaszokat kellett kapnia.