Egy pillantás elég volt: megszólalásig hasonlított Balázs Kozmára.
A kislány neve Diána Hegyi volt.
Renáta Mezei szó nélkül rogyott le elé. Térdre ereszkedett, magához szorította, belélegezte a hajából áradó idegen-ismerős illatot. Sírt — hangtalanul, görcsösen, úgy, ahogy csak az tud, akinek a szíve egyszerre szakad szét és forr össze. Nem tévedés volt. Ő állt előtte. Az elveszett gyermeke. Aki eltűnt, majd csodával határos módon visszakerült. Élve.
Balázs mozdulatlanul állt mögöttük, mintha gyökeret vert volna. Évek óta most sírt először. A kislány arcát nézte, és közben saját bűneivel szembesült: a vádakkal, amelyeket kimondott, az ítéletekkel, amelyeket vakon hozott meg.
Diána nem értette, mi történik. Mereven állt, izmai megfeszülve, akár egy riadt kisállaté. Az ő világában nem létezett az érintés gyengédsége.
Mielőtt egyáltalán azon gondolkodhattak volna, miként magyarázzák el mindezt a gyerekeknek, át kellett vergődniük egy kíméletlen hivatalos útvesztőn. Bírósági tárgyalások követték egymást, genetikai vizsgálatok sora igazolta újra és újra a nyilvánvalót, miközben minden alkalommal felszakadt a seb. Gyámhatósági egyeztetések, gyanakvó kérdések, jegyzőkönyvek. A történet túlságosan rendkívülinek tűnt ahhoz, hogy könnyen elhiggyék.
Balázs mindent magára vállalt. Hajnaloktól estékig sorban állt, ügyvédet fogadott, beadványokat írt. Így próbált vezekelni Renáta és Diána előtt — ahogy tudott. Mintha a kitartásán múlt volna, hogy helyrehozható-e bármi.
Renáta látta ezt. A fájdalmon átszűrődve lassan, nagyon lassan újra hinni kezdett benne.
A legnehezebb azonban Csongor Lakatos volt.
Hogyan mondod el egy hatévesnek, hogy nem te vagy az édesanyja, miközben hat éven át te altattad el, meséltél neki, és te virrasztottál mellette betegen? Hogyan magyarázod el, hogy mindaz, amit önmagáról tudott, nem igaz?
Nem ment. Úgy döntöttek, várnak. Nem most. Még túl kicsi. Egyelőre csak hazahozták Diánát.
Csongor bizalmatlanul fogadta. Előbb csak összehúzott szemmel figyelte, majd Renáta kabátujját rángatta, és megpróbálta eltolni Diánát. A feszültség gyorsan és kegyetlenül nőtt.
— Ez az én anyukám! Nem az övé! — kiáltotta, amikor Renáta ölbe vette Diánát.