Úgy tűnt, a családi vonások makacs jellegzetességei valahogy elkerülték a fiút.
Renáta Mezei egy este félénken hozta szóba Balázs Kozmának a gondolatot. Szinte suttogva, önmagától is megriadva — nehogy Csongor Lakatos meghallja, nehogy akár egyetlen szó is eljusson hozzá.
— Balázs, nézd csak meg alaposan… hiszen egyáltalán nem hasonlít ránk…
A férje fáradt mozdulattal legyintett, tekintetét le sem vette a képernyőről.
— Renáta, elég legyen. Anyám már százszor elmondta: az ükapjára ütött. A genetika kiszámíthatatlan. Ha nem hiszed, menjetek el genetikushoz. Vagy talán már nem tudod szeretni?
Ezek a szavak belül szinte elszakítottak benne valamit. Csongort teljes szívéből szerette. Talán éppen ezért marcangolta nap mint nap az a tátongó kétely. Minden nátha, minden horzsolás pánikkal töltötte el, a gyötrő aggodalom pedig lassan felemésztette belülről.
A leghevesebben Margit Gál, az anyósa védte az igazát. Számára még a gondolat csírája is elfogadhatatlan volt.
— Micsoda ostobaságokat beszélsz! — vágta oda keményen, miközben kiragadta az unokát Renáta karjából. — Ez az én unokám! Az én vérem! Inkább örülj, hogy egészséges a gyerek, ne képzelődj!
Olyan jéghideg, rendíthetetlen bizonyosság csengett a hangjában, hogy Renátának végigfutott a hátán a hideg. Mintha ez a tónus valami többet rejtene. Valami… veszélyeset.
Hallgatott. Mélyre temette a félelmét és a bűntudatát, ám a szíve tovább suttogta: „Valami nincs rendben. Valami borzalmas…”
Egy nyári napon aztán minden darabokra hullott. Csongor elesett biciklizés közben, eltörte a lábát. Súlyos törés, szirénázó mentő, kórházi káosz. Az orvos közölte: műtétre lesz szükség. És talán vérátömlesztésre is.
— Nekem megfelelő a vércsoportom, vegyék az enyémet — mondta azonnal Balázs, felhajtva az ingujját.
A beavatkozás előtti rutinellenőrzés következett. Nem sokkal később egy idős sebész lépett ki a laborból, a papírokat úgy szorongatva, mintha kísértetet látna.
— Elnézést… ez nem lehetséges — mondta halkan. — A gyermeknek második vércsoportja van.