A próbálgatás még jó ideig eltartott: igazítottak, sietettek, tűkkel fogták össze az anyagot, míg a ruha végre tökéletesen simult Réka alakjára.
— Ehhez az árnyalathoz egészen különleges ékszer kell — járkált körülötte Henrietta Katona, méricskélve minden részletet. — Az ezüst túl hideg lenne. Az arany meg egyszerűen nem illik hozzá.
Réka szó nélkül odalépett a régi, kopott ékszerdobozhoz. Felnyitotta. Legalul, puha kendőbe csavarva feküdt egy szett: nyaklánc és fülbevaló, mély kék aventurinnal. Kézzel készítette, nyolc évvel korábban, egy alkalomra, amely végül sosem érkezett el.
— Te jó ég… ez mestermunka — suttogta Henrietta, és megállt egy pillanatra. — Ezt te csináltad?
— Igen. A saját kezemmel.
Tímea Simon közben a hajával foglalkozott: lágy hullámokat formált, semmi túlzás. A smink visszafogott lett, mégis hangsúlyos. Réka magára öltötte a ruhát, majd becsatolta az ékszereket. A kövek hűvösen simultak a bőréhez, súlyuk emlékeztette arra, ki is volt valaha.
— Nézd meg magad — terelte a tükör elé Henrietta.
Réka közelebb lépett. Nem azt az asszonyt látta, aki tizenkét éve felmosóronggyal és fazekakkal élte az életét. Önmagát látta. Azt a nőt, aki régen volt.
A bankettet egy folyóparti étteremben tartották. A terem zsúfolásig telt: elegáns öltönyök, estélyik, halk zene. Réka szándékosan későn érkezett. Amikor belépett, a beszélgetések néhány másodpercre elhaltak.
Miklós Hegedűs a bárnál állt, nevetett valaki viccén. Megpillantotta Rékát, és az arca megmerevedett. Réka elhaladt mellette, rá sem nézett, és a terem távoli részén foglalt helyet. Egyenes háttal ült, kezeit nyugodtan az ölében tartva.
— Elnézést, szabad ez a szék?
Egy negyvenes évei közepén járó férfi állt mellette, szürke öltönyben, figyelmes tekintettel.
— Igen, tessék.
— Benedek Vincze vagyok. Csaba Fodor üzlettársa… a pékségek miatt. És ön?
— Réka Bíró. Egy raktárvezető felesége.
A férfi pillantása az ékszereken időzött.
— Aventurin, ugye? Kézi munka, ez látszik. Édesanyám gyűjtötte az ásványokat. Ilyet ritkán látni.
— Én készítettem.
— Komolyan? — Benedek közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a fonást. — Ez már szakmai szint. Foglalkozik vele?
— Nem. Én… otthon vagyok.
— Furcsa — mosolyodott el. — Ilyen tehetséggel az ember ritkán marad a négy fal között.
Az este folyamán Benedek Vincze szinte végig mellette maradt. Kövekről beszélgettek, alkotásról, arról, hogyan veszik el az ember önmaga a mindennapokban. Táncolni hívta, pezsgőt hozott, könnyedén nevetett. Réka időnként észrevette, hogy Miklós a terem másik végéből figyeli őket, és a tekintete egyre sötétebbé válik, ahogy telik az idő.