Balázs megrándult. Lídia az asztalba kapaszkodott.
— Ez rágalmazás! — a hangja elcsukott. — Mi tisztességesek vagyunk! Az életünket adtuk a városnak!
— Tényleg? — elővettem még egy mappát. — Öt év beszámolói. Nulla jótékonysági célra. Nulla szociális projektekre. Viszont három prémium autó, ház Hévízen, számlák Európában. A múzeum lyukas tetővel, a szakiskola-romhalmaz, a bezárt művelődési ház — ez is a ti munkátok?
A polgármester elsápadt. A tisztviselők telefonokat vettek elő, fényképeztek. Lídia megpróbált válaszolni, de nem hagytam.
— A titokzatos mecénás, aki annyira feldühített benneteket? Én vagyok. A cégem fizette a múzeumot, a szakiskolát. A művelődési házat is felújítjuk. Illés Világos az én nevemben koordinál majd.
Csengő csend volt. Balázs ököllé szorította a kezét, a szemében düh és tehetetlenség. Lídia az asztalba nézett.
— Ezt javaslom, — becsuktam a mappát. — Holnap reggel az anyagok az ügyészséghez kerülnek, és éveket töltenek majd nem itt. Vagy elkezdenek tisztességesen dolgozni. Teljes átláthatóság, a profit tíz százaléka a városi alapba, amit személyesen felügyelek. Semmilyen próbálkozás a csalásra. Maguk választanak.
Balázs hallgatott, az űrbe bámulva. Lídia zokogott, eltakarva az arcát.
— Egy nap a gondolkodásra. Holnap, itt, tíz óra.
Felálltam, összeszedtem a dokumentumokat és kimentem. Hátam mögött zúgás támadt, valaki kiabált, valaki csillapított.
Nem érdekelt.
Másnap korábban jöttek. Pafosz nélkül, drága ruhák nélkül. Ő egyszerű szürkében, ő gyűrött öltönyben. Az arcok kifáradtak, kialudtak. Szótlanul írták alá, nem emelve a tekintetüket. A polgármester tanúskodott. Senki nem mondott együttérzést.
Kifelé menet Lídia megfordult. Hosszan nézett, fájdalommal.
— Bosszút álltál, ugye? Az iskoláért, mindenért? Szándékosan csináltad?
Nem feleltem azonnal. Közelebb léptem.
— Azért jöttem, hogy segítsek a szülővárosomnak. Hogy ti csalóknak bizonyultatok — a ti választásotok, Lídia. Nem az enyém.
Elfordult és kiment. Balázs utánaszemzett, meggörnyedve.
Az ablaknál álltam, nézve az utcát. A szemközti parkot, ahol most gyerekek játszottak. Pontosan azt, amit be akartak építeni. Belül nem volt diadalérzés. Csak furcsa megkönnyebbülés — mintha a teher, amit huszonöt évig cipelt, végre eltűnt volna.
Este találkoztam Illéssel a felújított múzeumnál. Friss festékszag, a radiátorok halkán recsegtek. Illés a falakon lévő régi fényképeket nézte.
— A város csak rólad beszél, — elmosolyodott. — Egyesek hősnőnek hívnak, mások kegyetlennek. Te hogy vagy vele, nem bánod?
Az ablakból néztem az esti fényekre.
— Nem. Megkapták, amit érdemeltek. A város pedig — egy esélyt.
Illés bólintott.
— Visszajössz még?
— Mindenképpen. Ellenőrzöm a projekteket. Figyelek, hogy az a két ember keretekben maradjon, — megrázttam a kezét. — Most már hivatalosan az én képviselőm vagy. Készülj a munkára.
— Megállapodtunk.
Másnap reggel indultam. Beültem a kocsiba, bekapcsoltam a gyújtást. A tükörben felvillant a szülőváros sziluettje — kicsi, vidéki, de megváltozott. Miattam. Azért, mert nem feledtem, honnan jöttem.
És nem bocsátottam meg azoknak, akik azt hitték, büntetlenül megalázhatnak másokat.
Ösztálytalálkozóra jöttem a nagyanyám régi ruhájában. Nevettek — amíg meg nem tudták, ki az a befektető, aki kezében tartja a sorsukat. Lídia azt javasolta, rakjanak össze új ruhára a szegény Verácskának. Most ő maga jár szürkében, aláír jelentéseket és utal pénzt a városnak.
A karma furcsa dolog. Néha csak egy kis segítségre van szüksége.