— Tessék, ez a te részed az örökségből: háromezret kapsz! — vágta hozzám az anyósom a gyűrött bankjegyet, én pedig éreztem, ahogy a vér hirtelen az arcomba szökik.
A közjegyző irodájában álltunk, ahol néhány perccel korábban felolvasták Ernő Király nagyapjának végrendeletét. Az idős ember tekintélyes összeget hagyott hátra — közel kétmillió forintot. A teljes vagyon Viktória Simon, vagyis az anyósom nevére került. Nekem, mint menynek, nagyvonalúan juttatott háromezret. Egy jelképes alamizsnát.
A közjegyző zavartan krákogott, miközben papírjait rendezgette. A férjem, Kristóf Fülöp az ablaknál állt, és olyan elszánt figyelemmel bámulta az utcát, mintha ott történne valami életbevágóan fontos. A hallgatása hangosabb volt bármilyen mondatnál.
— Köszönöm — mondtam halkan, és elvettem a pénzt. A kezem nem remegett. Öt év alatt ebben a családban megtanultam uralkodni magamon.
Viktória Simon elégedetten elmosolyodott. Hatvanévesen kifogástalanul nézett ki: drága kosztüm, tökéletes frizura, makulátlan manikűr. Minden részlete a jólétről és a rangról árulkodott. Arról a pénzről, amit gondosan óvott az „idegenektől”.
— Ugyan, nincs mit, kedvesem. Tudod jól, ezek családi pénzek. Te pedig nálunk… hogy is fogalmazzak… inkább csak átmeneti szereplő vagy.
Átmeneti. Öt év házasság után. A fia unokájának anyjaként. Leneltem a sértést, ahogy az összes eddigit is.
Hárman léptünk ki a közjegyzői irodából. Odakint szitált az őszi eső. Viktória Simon kinyitotta a méregdrága esernyőjét, és elindult az autója felé — az új külföldi kocsihoz, amit alig egy hete vásárolt.
— Kristóf, gyere velem. Meg kell beszélnünk, mi legyen a nagyapád pénzével.
A férjem engedelmesen bólintott, és az anyja után indult. Vissza sem nézett. Én ott maradtam az esőben, ökölbe szorított kézzel markolva a háromezret — ennyit ért a helyem ebben a családban.
Este Kristóf későn ért haza. Épp Domonkos Jakabot fektettem le; a hároméves kisfiam már félálomban szorította magához a kopott plüssmackót — az egyetlen játékot, amit a nagymamája valaha is vett neki.
— Tímea, még ébren vagy? — dugta be a fejét Kristóf a gyerekszobába.
Óvatosan becsuktam az ajtót, hogy ne ébresszem fel a fiunkat. A folyosón alkohol szaga terjengett — egyértelmű volt, hogy az örökséget megünnepelték.
— Beszélnünk kell — mondta, kerülve a tekintetemet.
A konyhába mentünk. Teát töltöttem neki is, magamnak is, majd leültem vele szemben. Tudtam, mi következik. A forgatókönyv ismerős volt.
— Anya szerint el kellene költöznünk.
— Hova? — kérdeztem nyugodt hangon, bár belül görcsbe rándult mindenem.
— Vesz nekünk egy lakást. Egyszobásat. A város szélén. Azt mondja, három embernek bőven elég.
A bögrém alját néztem. Két éve laktunk Viktória Simon háromszobás lakásában, mióta „nagylelkűen” megengedte, hogy odaköltözzünk. Előtte albérletben tengődtünk, alig bírtuk kifizetni a számlákat. Kristóf egy kisebb cégnél dolgozott menedzserként, én pedig otthon voltam a gyerekkel. A pénz mindig elfogyott.
— És ez a lakás? — kérdeztem, bár a választ előre tudtam. — Anya fel akarja újítani, és kiadni. Azt mondja, ideje gondoskodnia a kényelmes öregkoráról.
Kényelmes öregkor. Kétmillió forinttal a számlán és egy új autóval az udvaron.
— Kristóf, a nagyapád végrendeletében az állt: „a lányomnak és a családjának”. Mi is család vagyunk.
Összeráncolta a homlokát, mintha illetlenséget mondtam volna.
— Ne kezdd már! Anya jobban tudja, mihez nyúljon. Hiszen lakást vesz nekünk!
— Egy egyszobásat. Három embernek. Egyórányira a munkahelyedtől és az orvostól.
— Elég legyen, Tímea! — csapott az asztalra. — Soha semmi nem jó neked! Anyának igaza van — hálátlan vagy!
Felálltam, és szó nélkül a hálószobába mentem. Felesleges lett volna vitázni. Öt év alatt megtanultam: ha választania kell köztem és az anyja között, Kristóf mindig őt választja.
Az éjszaka álmatlanul telt. Csak feküdtem, és azon töprengtem, mikor csúszott így félre az életem. Valaha ígéretes jogász voltam, jó cégnél dolgoztam. Aztán megismertem Kristófot — kedves volt, figyelmes, törődő. Virágokkal udvarolt, azt mondta, én vagyok az álmai nője.
Az anyósa csak az esküvő után jelent meg az életemben. Addig más városban élt, és mindig volt valami kifogása: „munka, drágám”. Az első találkozás örökre belém égett. Végigmért, majd odasúgta Kristófnak: „Jobb híján a rák is hal.”
Ezután évekig tartó megaláztatások következtek. Aprók és nagyok. Megjegyzések az alakomra („Fogynod kellene, Kristóf szégyell veled megjelenni”). Kritika az ételeimre („Nálunk ezt nem így szokás”). Állandó összehasonlítás Brigitta Papp-pal — Kristóf első szerelmével („Bezzeg Brigitta! Rendes családból való volt, hozománnyal”).
Amikor Domonkos megszületett, azt hittem, változik valami. Hiszen unoka lett! Viktória Simon azonban csak legyintett: „Tiszta anyja. Kristófra egyáltalán nem hasonlít.”
És Kristóf? Hallgatott. Vagy mentegette az anyját: „Ilyen a természete.” Vagy engem hibáztatott: „Túl érzékeny vagy, nem rosszból mondja.”
Reggel Domonkos sírására ébredtem. A kisfiam felkelt, engem hívott. Felpattantam, de Kristóf már talpon volt.
— Zuhanyozom. Utána segítenem kell anyának a lakással kapcsolatos papírokban.
— Melyik lakással? — kérdeztem feszülten, miközben a gyerekszoba felé indultam, sejtve, hogy a válasz újabb törést hoz majd.