A hagyatéki ügyek rendezése után az anyja minden alkalmat megragadott, hogy szóba elegyedjen vele, és újra meg újra előhozza ugyanazt a témát: hogy Éva Gál néninek valójában két unokája volt, nem csak egy, és mennyire igazságtalanul járt el, amikor egyértelműen kivételezett. Amikor Fruzsina finoman, de határozottan jelezte, hogy talán az anyjának is lenne mit átgondolnia saját viselkedésével kapcsolatban, ez a megjegyzés természetesen süket fülekre talált. Követték ezt a célzások, majd nyílt próbálkozások is: előbb csak rábeszélni akarta, hogy írassa át a lakás felét az öccsére, később már azt javasolta, engedje oda beköltözni, ő maga pedig költözzön vissza hozzá. Egyik kísérlet sem vezetett eredményre.
– Akkor majd én a saját lakásomat a fiamra hagyom! – csattant fel végül az anyja, amikor belátta, hogy sem könyörgéssel, sem érzelmi zsarolással nem jut semmire.
– Ahogy gondolod – vont vállat Fruzsina közönyösen.
Ezzel lezártnak tekintette a témát, és az elkövetkező öt évben kizárólag a saját életére koncentrált. A munkájában szépen haladt előre: kitartással és precizitással elérte, hogy egy nagy, budapesti központú vállalat vidéki kirendeltségén vezető könyvelővé nevezzék ki. Magánéletében is révbe ért, amikor megismerkedett egy megbízható, szerethető férfival, akit Melinda Vincze mutatott be neki.
Később derült csak ki, hogy Benedek Hegedűs valójában a férje unokaöccse volt. Gyerekkorukban Fruzsina már látta őt néhányszor családi összejöveteleken, de akkoriban egyikük sem tulajdonított különösebb jelentőséget a másiknak, afféle távoli, alig számontartott rokonnak tekintették egymást. Most viszont minden másképp alakult. Annyira, hogy végül esküvő lett belőle, majd nem sokkal később megszületett a fiuk is.
Aztán, alig fél évvel azután, hogy Fruzsina visszatért a munkába a gyermekgondozási szabadság után, váratlan ajánlatot kapott: felajánlották neki, hogy áthelyezik egy másik városba. A fizetés érezhetően magasabb lett volna, és az ottani életkörülmények is kedvezőbbnek ígérkeztek, mint a megszokott közegben.
– Szerintem ezt el kell fogadni – jelentette ki Benedek gondolkodás nélkül.
– Rendben, de hol laknánk? – tette fel Fruzsina a kézenfekvő kérdést. – Nem a szocializmusban élünk, hogy majd két-három év múlva kapjunk egy szolgálati lakást.
– Nézz utána nyugodtan – felelte Benedek. – Ha eladom azt a lakást, amit a nagymamámtól örököltem, és hozzátesszük azt a pénzt, amit eddig az autóra félretettem, te pedig értékesíted a mostani otthonunkat, akkor simán kijön egy tágas, háromszobás lakás egy majdnem új építésű házban. Tessék, itt vannak az árak.
– Kicsit ijesztő – bizonytalanodott el Fruzsina. – És mi van, ha egyszer mégis külön utakon folytatjuk?
– Akkor eladjuk a lakást, elosztjuk a pénzt pontosan úgy, ahogy beletettük, és mindenki vesz magának egy kisebb lakást. Legalább nem elfolyatjuk a pénzt értelmetlen dolgokra, mint egyesek – tette hozzá félmosollyal.
– Ebben van logika – bólintott Fruzsina. – De előbb hadd menjek oda egyedül. Dolgozom fél évet, megnézem, milyen a csapat, milyen ott az élet…
– Ez teljesen rendben van – egyezett bele Benedek.
A férjét nem nyugtalanította különösebben a helyzet. Míg Fruzsina diplomát szerzett és irodai karriert épített, Benedek tudatosan a kétkezi munka mellett döntött. Jó villanyszerelőre pedig minden városban és minden időben szükség van. Így a költözés gondolata számára egyáltalán nem volt riasztó. A kisfiuk pedig kifejezetten izgatott volt az új környezet miatt, és azért is, mert végre újra együtt lehetnek. Az a fél év különélés a gyereknek nehéz próbatételnek bizonyult, még úgy is, hogy Fruzsina minden este videóhívásban beszélt vele.
Végül megvették az új városban a lakást, és házavatót szerveztek. Fruzsina szinte az egész napot a konyhában töltötte: salátákat aprított, húst sütött, és lelkesen próbálta ki az interneten talált különleges előételeket.
Főként az új munkahelyéről érkeztek vendégek, azok a kollégák, akikkel az elmúlt fél év alatt sikerült baráti kapcsolatot kialakítania. Természetesen azonban mindkét oldalról megjelent néhány rokon is.
– Melinda néni, szia! – kiáltott fel Fruzsina, és örömében a kedvenc nagynénje nyakába ugrott.
– Jaj, kislányom, még a végén eltöröd a nyakam! – nevetett Melinda. – Akkora nő lettél, mégis úgy csimpaszkodsz, mint gyerekkorodban. Benedek, te meg biztos már nagyobb bicepszet növesztettél, mint az én combom. Akárhányszor felnézek a közösségi oldalra, mindig azt látom, hogy a hercegnőt cipeled a karodban – tréfálkozott, miközben visszaölelte Fruzsinát.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Fruzsina tekintete megdermedt. Az anyja állt ott.
– Alig találtam meg a házatokat – mondta az asszony teljes természetességgel, miközben lerázta a saráról az utcai koszt, és kilépett a cipőjéből az előszobában. – Fruzsina, mondd csak, ki találja ki ezekben az új lakóparkokban ezt az összevissza elrendezést? Ki felel ezért egyáltalán…?
– Te mit keresel itt? – kérdezte Fruzsina nehezen, minden erejével uralkodva magán. Az utolsó dolog, amit szeretett volna, az egy jelenet volt. Az anyja egyelőre udvariasan viselkedett, és botrányt csapni a vendégek előtt vállalhatatlan lett volna. Mit gondolnának róla a kollégái? És Benedek családja? Maga Benedek?
Fruzsina soha nem mesélt részletesen sem a nagymama temetésén történt megalázó jelenetről, sem a gyerekkoráról. Csak annyit említett néha, hogy személyes okokból nem tartja a kapcsolatot az anyjával. Talán hiba volt. Ha most mindenki tudná az előzményeket, gondolkodás nélkül elküldhetné az „édesanyját”, és senki sem csodálkozna rajta.
– Hallottam ezt-azt, hogy költöztök, új lakást vettetek – vonta meg a vállát az asszony. – Gondoltam, benézek. Hogy nem hívtál meg… hát, bocsánat, nem gondoltam, hogy egy anyának meghívóra van szüksége, ha látni akarja a saját lányát. Ja, és majdnem elfelejtettem. Tessék, házavatóra – nyújtotta át a csomagot.
Fruzsina azonnal felismerte: pontosan az az ágyneműgarnitúra volt, amelyet korábban feltüntetett a közösségi oldalon vezetett kívánságlistáján, felkészülve a költözésre.