Nem voltak tehát nagy szavak, sem üres ígéretek arról, hogy „neked ez jobb”, vagy hogy „mindent érted teszek”. Csak a száraz kijelentés maradt: nem szeretlek, viszont kötelességem fizetni, ezért utalok. Ennyi. Fruzsina Mezei ezt akkor elfogadta, mert legalább tudta, mire számíthat.
Alig telt el két hét, amikor megjelent az anyja a nagymama lakásának ajtajában. Anikó Fekete nem köszönt, nem kérdezett, hanem azonnal támadásba lendült, és lopással vádolta meg a lányát.
– Hogy volt képes ezt megtenni velem? Kiraboltad a saját anyádat és az öcsédet! – csattant fel.
Az a bizonyos „kicsi öcs” ekkor már betöltötte a tizenhatot. Fruzsinának eszébe jutott, hogy ő ugyanebben a korban iskola után dolgozni járt, mert azt hallgatta: egy anya nem köteles minden szeszélyt finanszírozni. Mégsem mondta ki. Addigra pontosan tudta, hogy teljesen felesleges lenne bármit magyarázni.
A pénzről végül a nagymama mondta el a véleményét, méghozzá nyersen. Visszaterelte Fruzsinát a lakásba, ő pedig kilépett a lépcsőházba, ahol hamar kiderült, hogy a szomszédok sem felejtették el: a nagymama annak idején művezető volt egy üzemben, és a szókincse ennek megfelelően kifejezetten színes. Anikó láthatóan megkapta, ami járt neki, mert ezután hosszú ideig sem levelet, sem hívást nem küldött.
Az egyetemi évek alatt azonban rendszeresen feltűnt a karon, mintha Fruzsina nem is létezne. Mindig Barnabás Kozma ügyeit próbálta elsimítani, aki rendre bajba keveredett.
– Ő nem a testvéred? – kérdezte egyszer a tanszékvezető egy újabb anyai látogatás után.
– Nem tartjuk a kapcsolatot. A nagymamámmal élek, rögtön érettségi után elköltöztem – felelte Fruzsina őszintén. Nem akarta a magánéletét kiteregetni, de megtanulta, hogy a fél igazság csak újabb gondokat szül.
– Értem… bocsánat – mondta zavartan az oktató, majd gyorsan áttért a szakdolgozat témájára.
Idővel a nagymama mellett Fruzsina megnyugodott. A sebek lassan behegedtek, tapasztalattá szelídültek, és amikor józanul végiggondolta Barnabás helyzetét meg az anyja feltétel nélküli elfogultságát, belátta: akár rosszabb is lehetett volna. Ha őt is ugyanúgy kényeztetik, következmények nélkül, ma talán ugyanolyan életképtelen lenne, mint az öccse.
Így viszont volt egy szerető nagymamája. Volt egy apja, aki minden hónapban rendben utalta a pénzt. Másoknak ennyi sem jutott. Élni kellett tovább, nem a múltat rágni.
Csakhogy a múlt akkor ütött vissza, amikor a legkevésbé számított rá. Nem sokkal azután, hogy Fruzsina kézhez kapta a diplomáját és munkába állt, a nagymamája meghalt. A temetésen valaki megjegyezte, mintha csak addig tartotta volna magát, amíg biztos nem lett benne: az unokája megáll a saját lábán. Fruzsina keservesen sírt, pedig tudta, hogy ez egyszer elkerülhetetlen volt. Egyedül az vigasztalta, hogy békésen ment el, álmában.
A búcsút az anyja viselkedése tette tönkre. Anikó, kissé ittasan, a vendégek előtt kezdte ecsetelni, hogy a nagymama lakásába beköltözteti a fiát, mert ott végre lenne helye élni.
– Felnőtt fiú már, barátnőt is hozna, vendégeket fogadna, a mi kétszobásunk meg szűk – magyarázta.
– És Fruzsinával mi lesz? – kérdezte valaki.
– Ugyan, minek neki lakás? Elél majd velem, aztán férjhez megy, és költözik a párjához.
– Szerencse, hogy a nagymama máshogy gondolta – szólalt meg Fruzsina tisztán, érthetően. – A végrendelet az én nevemen van. Ez a lakás az enyém, Barnabás nem költözik ide. És legalább ma legyen benned egy kis tisztelet: nem vagyonról, hanem az anyádról kellene megemlékezni.
A vendégek helyeslően morajlottak. Az egyik nagynéni, Melinda Vincze, odahajolt Anikóhoz, és valamit a fülébe súgott. Az anya arca egy pillanat alatt bíborvörös lett, majd kiszaladt a lakásból, szoknyáját kapkodva igazgatva.
– Melinda néni, mit mondtál neki? – kérdezte Fruzsina halkan.
– Csak felhívtam a figyelmét egy elég feltűnő foltra a fehér szoknyáján – felelte Melinda száraz humorral. – Mire hazaér, talán rájön, hogy csak zakuszka volt, de addig fél városon át kell mennie, és senki nem fogja tudni, hogy nem az, aminek látszik. Kár volt meghívnod. Éva Gál néni biztosan nem örült volna neki.
– Igazad van – sóhajtott Fruzsina. – Majdnem mindent tönkretett.
Akkor még azt hitte, ezzel lezárult egy fejezet, és hosszú ideig nem kell az anyjával számolnia. Csakhogy hamarosan kiderült: ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.