Erika felugrott, a kabátja szétnyílt, kivillant a rövid szoknya.
— Miklós Lukács, te komolyan beszélsz? — visított. — Balatonboglárról volt szó, kocsiról, hogy minden el van intézve! És most mi van? Ez a… ez a volt feleséged mindent elvisz, mi meg mit?
— Erika, most hallgass, ne rontsd el — próbálta csitítani Miklós, de már késő volt.
— Nem hallgatok! Fél éve várok, tűröm az ígéreteidet, és most kiderül, hogy neki több pénze van, mint neked! Akkor talán menj vissza hozzá!
Renáta begombolta a kabátját, megkötötte a kendőt. Lassan, pontosan mozdult. Ránézett Erikára — az összerezzent, elhallgatott.
— Az imént nevettek a ládámon — mondta Renáta halkan, jéghidegen. — Nekem az a láda többet ér minden tervüknél. Mert egy olyan ember készítette, aki tudta, mi az a becsület. Önök ezt soha nem fogják megérteni.
Felkapta a táskáját, biccentett a közjegyzőnek, és az ajtó felé indult. Mögötte Miklós kiabált valamit lelkiismeretről, évekről, igazságról. Erika sikoltozott. Renáta kilépett a folyosóra, az ajtó becsukódott, elvágva a hangjukat. Lefelé ment a lépcsőn, és minden fokkal könnyebb lett a levegő.
Odakint hideg, szitáló novemberi eső esett, de Renátának melege volt. A megállónál leült a vizes padra, elővette a borítékot, és újra elolvasta a levelet, lassan, minden szót ízlelgetve. A végén apró, remegő betűkkel egy utóirat állt, amit bent nem vett észre:
„Élj, Renátám. Megdolgoztál ezért az életért. A ládát feltétlen vidd el — az alján, a szerszámok alatt van egy fénykép. Én és a nagyanyád, fiatalon. Tudnod kellett, hogy láttam, milyen vagy. Az én Ilonám is ilyen volt. Köszönök mindent.”
Renáta összehajtotta a levelet, elrakta. A könnyek maguktól indultak el — de nem azok voltak, amiket éjszakánként, némán sírt a konyhában. Ez más volt: megkönnyebbülés, felszabadulás, elismerés. Sírt és mosolygott egyszerre, az emberek kerülgették, de nem érdekelte.
Tíz perc múlva megjött a busz. Az ablak mellé ült, a nedves üvegben nézte a tükörképét: szürke kabát, régi kendő, fáradt arc. Csak a szem volt más — élő, saját, nem megtört. Elővette a telefonját. Három nem fogadott hívás Miklóstól. Egy mozdulat, és a szám a tiltólistára került.
A szürke házak elúsztak az ablak előtt. Renáta magához szorította a táskát, és eszébe jutott, ahogy az após az utolsó napokban megszorította a kezét. Nem szólt, de a tekintetében ott volt minden. Most már értette.
A saját megállóján leszállt, átment az udvaron, felment a harmadikra. A lakás csenddel fogadta — de ez a csend már az övé volt. Levette a kabátját, vizet tett fel, leült az ablakhoz. Odakint ment tovább az élet, idegenül. Itt pedig elkezdődött az övé. Miklós nélkül. Álarcok nélkül.
Reggel elmegy a bankba, aztán elhozza a ládát. Megkeresi a fényképet az alján. És talán megérti, miért őt választotta akkor, nyolcvanhétben. Miért bízott benne. Miért hallgatott, de emlékezett.
Most csak ült, és lélegzett. Szabadon. Először tizenöt év után.