— Na, hát ennyi, Renáta Fülöp, mostantól te vagy a gazdag örökösnő — dőlt hátra a székében Miklós Lukács, és olyan harsányan nevetett fel, hogy a közjegyző arca megrándult. — Fűrészek jutottak neked, meg ócska gyaluk. Nyithatsz műhelyt… vagy leadhatod ócskavasnak, ha szerencséd van.
— Ne nevettess már, Miklós — Erika Oláh a tenyerével takarta el a száját, de a kuncogás így is kiszökött az ujjai között. — Látom magam előtt, ahogy ezzel a ládával vonszolod magad végig a városon. Renáta, hívjunk inkább rakodókat? Vagy elbírsz ezzel a „kincscsel” egyedül?
Élénk rózsaszín körmei voltak, haja gondosan loknikba sütve, émelyítő parfümillat lengte körül. Vállával Miklóshoz simult, mintha demonstrálná, kihez tartozik. Renáta velük szemben ült, egy régi szürke kabátban, kezeit az ölébe ejtve. Az ablakon kifelé nézett: a novemberi eső szürke pacává mosta el a várost. Nem szólt semmit.
A közjegyző megköszörülte a torkát, majd újra a papírok fölé hajolt.
— A végrendelet értelmében Miklós Lukács örökli a családi házat a hozzá tartozó telekkel, valamint az elhunyt bankszámláján lévő megtakarításokat. Renáta Fülöp részére jut egy fából készült láda szerszámokkal, egy takarékbetétkönyv, amelyet ezerkilencszáznyolcvanhétben az ő nevére állítottak ki, továbbá egy lezárt boríték. A borítékot itt, minden érintett jelenlétében kell felbontani.
— Az meg minek? — Miklós már a ház papírjait lapozgatta, ujjával követte a sorokat. — Miféle boríték? Apám teljesen meghibbant a végére?
— Ez volt az elhunyt kívánsága — a közjegyző átnyújtotta Renátának a sárgult, viaszpecsétes borítékot.
Erika odahajolt Miklóshoz, valamit a fülébe súgott, mire ő elvigyorodott és bólintott. Erika már hangosabban folytatta:
— Miklós, mi lenne, ha a házat azonnal eladnánk? Abból kijönne egy belvárosi lakás, még autóra is maradna. Vagy akár leugorhatnánk Balatonboglárra, ott most nagyon megy az ingatlan.
Renáta feltépte a pecsétet, kisimította a lapot. Az após kézírása nagy volt és egyenetlen, a betűk ide-oda ugráltak. Az első sor úgy vágta mellbe, hogy elszédült.
„Renátám, mindent tudtam. Erikáról is. Arról is, hogyan hagyott el, miközben én még élve feküdtem az ágyon. Tudtam, hogy az utolsó pénzedet is a gyógyszereimre hoztad, miközben ő éttermekben mulatott az új nőjével.”
Renáta harminckét évet dolgozott a pékségben, ebből az utolsó tizenötöt az após ápolásával töltötte. A férje be sem tette hozzá a lábát — azt mondta, nem bírja nézni, nem bírná a szíve. Horgászni a barátokkal viszont bírta. Meg kávézókban üldögélni is.
Renáta ágyneműt cserélt, forgatta az öreget, újságot olvasott fel neki, amikor megromlott a szeme, számolgatta az aprót a gyógyszerekre. Miklós közben azt számolta, mennyi idő van még hátra a felszabadulásig.
Az após hallgatag volt, morgós, ritkán mondott köszönetet. De egy hónappal a halála előtt magához hívta Renátát, és megkérte, hozza fel a kamrából a régi ládát. Sokáig turkált benne a vésők és gyaluk között, végül előhúzott egy gyűrött borítékot.
— Renátám, te jó asszony vagy — nézett rá, és először volt a tekintete ennyire szelíd. — Nem olyan, mint ő. Mindent elrendeztem rendesen. Csak Miklósnak egy szót se.
Egy hét múlva megjelent a közjegyző. Az öreg lediktálta a végrendeletet, Renáta tanúként aláírt néhány papírt anélkül, hogy igazán elolvasta volna. Három héttel később az após meghalt.
Miklós a temetésen nem sírt, csak bólintott a részvétnyilvánításokra. A tor után eltűnt — azt mondta, megfullad ezek között a falak között. Renáta mosogatott, leszedte az asztalt, és a lakásban olyan csend volt, hogy zúgott tőle a füle. Először maradt egyedül tizenöt év után, anélkül, hogy fel kellett volna kelnie ellenőrizni, lélegzik‑e még a beteg.