Két hét múlva Miklós összepakolt. Erika fehér irhakabátban várta a kapu előtt, rikító volt, mint egy mosóporreklám. Renáta a függöny mögül nézte, ahogy a férje a csomagokat cipeli az autóhoz. Várta, hogy visszanézzen, mondjon valamit. De Miklós csak beült, és elhajtott. A párna azon az éjszakán csuromvizes lett — de ezt senki sem látta.
— Tehát: a ház az enyém, a pénz az enyém — lapozta Miklós elégedetten az iratokat. — Apám helyesen döntött, minden a fia nevére került. Neked meg, Renáta, ne fájjon a fejed: talán maradt pár forint a régi könyveden, kenyérre elég lesz.
— Miklós, ugyan, kinek kellenek ezek a szerszámok? — vihogott Erika. — Kidobni is kár, minek a lom a lakásba?
Renáta felnézett a levélből. Rájuk nézett — a győztesre és a trófeára mellette —, majd vissza a remegő kézzel írt sorokra.
„Azt hitted, nem hallom, ahogy éjszakánként sírsz a konyhában? Hallottam. Minden hallottam, vékonyak a falak. És most figyelj, Renátám. Az a betétkönyv a te neveden — arra tettem a baleseti kártérítésemet. Szép összeg volt. Már akkor a te nevedre, amikor menyem lettél. Próbára tettelek. Te kiálltad. Ő nem. A pénz ezekben az években kamatozott. Most legalább ötször annyi van rajta, mint amennyit ez a ház ér.”
Renáta felnézett, találkozott a közjegyző tekintetével. Az bólintott, és egy újabb iratot vett elő.
— Renáta Fülöp, a banki igazolás szerint az ön nevére szóló betét összege többszörösen meghaladja a Miklós Lukács részére hagyott ingatlan értékét. Olyan tőkéről beszélünk, amelyből több belvárosi ingatlan is megvásárolható.
A csend hirtelen zuhant le, még az eső nesze is behallatszott kintről. Miklós kezében megmerevedtek a papírok, az arcáról lassan leolvadt a mosoly. Erika elnémult, a közjegyzőre, majd Renátára nézett, és félelem villant a szemében.
— Várjunk csak… hogyhogy többszörösen? — Miklós kiegyenesedett, az iratok az asztalra hullottak. — Mennyivel? Mennyi az annyi?
— Pontos összeget csak Renáta Fülöp hozzájárulásával mondhatok — felelte a közjegyző higgadtan. — Annyit azonban kijelenthetek, hogy jelentős vagyonról van szó.
— Miklós, biztos valami tévedés — kapaszkodott belé Erika, a hangja vékonyra csúszott. — Egy régi könyv, abból nem lehet ennyi… derítsük ki rendesen…
Miklós elsápadt, elvörösödött, majd újra elsápadt. Renátát nézte, szemében pánik vibrált. Renáta lassan összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba. A keze már nem remegett.
— Na, Renátám, most már te vagy a gazdag örökösnő — ismételte halkan Miklós szavait. Most mindegyik úgy csattant, mint egy pofon.
Miklós felpattant, megkerülte az asztalt, a vállához akart érni. Az arca torz mosolyba rándult, hamis és szánalmas volt.
— Renáta, hát mi mégiscsak család vagyunk… annyi év együtt… beszéljük meg emberi módon — hadarta. — Apám biztos azt akarta, hogy együtt döntsünk. Nem vagyok idegen neked, igaz?
Renáta felállt, félretolta a széket. Felvette a betétkönyv iratait és a borítékot. Miklós mellette állt, ismerős kölniszag lengte körül — régen otthonos volt, most felfordult tőle a gyomra.
— Emberi módon? — a szemébe nézett, és Miklós hátrált egy lépést. — Mint amikor két héttel a temetés után szó nélkül elköltöztél? Vagy amikor segítséget kértem az apádhoz, te meg nyugodtan mentél hozzá?
— Renáta, minek ezt most felhánytorgatni… felnőttek vagyunk, meg tudunk egyezni — suttogta mézesen. — A házat fenn kell tartani, javítani kell, az pénz. Segíthetnél, én is segítenék… nem ellenségek vagyunk.