És Margit hallgatta. Nem tanácsokat adott, nem mondta, hogy „na ne aggódj”, nem mondta, hogy „minden rendbe jön”. Csak hallgatta. Mert most már tudta: néha nem a megoldás kell. Néha csak az, hogy valaki meghalljon.
Amikor Eszter hazafelé indult, megállt az ajtóban.
„Anya… jövő csütörtökön… ébren lehetsz?”
Margit elmosolyodott.
„Ébren leszek. De azt a teát azért hagyd ott.”
Eszter felnevetett, aztán gyorsan megölelte az anyját.
„Szeretlek, anya.”
„Én is, kicsim. És most már tudom: ez kölcsönös.”
Amikor Eszter elment, Margit visszaült a kanapéra. De most nem feküdt le. Csak ült, és nézte a konyhát, ahol még ott állt a két csésze. Két csésze. Nem egy.
Már nem kötelességből jött Eszter. És ő már nem tesz úgy, mintha aludna.
Mert most már mindketten tudják: van valami, ami hangosabb minden szónál. Az, hogy szükség van rájuk. Mindkettőjükre. Egymásra.