Margit lehunyta a szemét, amikor megcsikordult az ajtó zárja. Lánya hangját hallotta a folyosón – fáradt, sietős léptekkel érkezett, ahogy minden csütörtökön. „Anya, itthon vagy?” – kiáltotta be, de Margit nem felelt. Csak feküdt mozdulatlanul a nappaliban, a kanapén, a takarót az álláig húzva. Tudta, hogy Eszter be fog jönni, le fog ülni mellé, végignézi őt pár pillanatig, aztán kimegy a konyhába, mert úgyis van dolga. És akkor Margit meghallhatja azt, amit nem szánnak neki.
Hatvanhat éves volt, özvegy három éve. Ezen a csütörtök délutánon ugyanazt tette, mint az elmúlt hét héten: úgy tett, mintha aludna, hogy megtudja, valójában miért jár hozzá a lánya.
Eszter belépett a szobába. Margit érezte, ahogy megáll mellette, hallja a lélegzetét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni, de aztán csak egy sóhaj jött, és Eszter elindult a konyha felé. Margit lassan, óvatosan kinyitotta az egyik szemét. Lánya a táskájából kotorászta elő a telefonját, miközben bekapcsolta a vízforralót.
„Nem tudom, meddig bírom még” – suttogta Eszter a telefonba, és Margit szíve összeszorult. Tehát mégis ez van. Mégis csak teher vagyok.
Margit nem mindig tett úgy, mintha aludna. Az elején még megpróbált részt venni mindenben: süteményt sütött, ha Eszter jött, megterített, behozta a teát, beszélgetni akart. De Eszter mindig sietett. „Anya, ne fáradj, majd én”, „Anya, pihenj már”, „Anya, ne aggódj, megoldom”. És Margit egyre inkább érezte: nem szükség van rá. Szükség van arra, hogy valaki ellenőrizze, él-e még, jól van-e, de nem arra, hogy itt legyen.
Férje halála óta egyedül élt ebben a kis, kétszobás lakásban. A gyerekek – Eszter és a fia, Balázs, aki Németországban dolgozott – megbeszélték, hogy Eszter lakik közelebb, ő fog vigyázni rá. „Vigyázni” – ezt a szót használták. Nem azt, hogy „vele lenni”, hanem „vigyázni rá”. Mintha egy tárgyról beszélnének, amit meg kell őrizni.
Három hónappal ezelőtt, egy csütörtökön Margit egyszerűen elfáradt. Nem akarta játszani többé azt, hogy minden rendben van. Lefeküdt a kanapéra, és amikor Eszter bejött, nem nyitotta ki a szemét. Eszter odalépett hozzá, megállt, aztán halkan kimondta: „Alszik.” És Margit abban a pillanatban döbbent rá: ha alszik, Eszter másképp viselkedik. Szabadabban. Őszintébben.
Aznap hallotta először, ahogy Eszter a konyhában telefonált, és panaszkodott. „Mindig itt kell lennem csütörtökön. Nem tudom megoldani másképp. Tudom, hogy ez az én dolgom, de…”
Margit akkor megértette: valóban teher. Kötelezettség. Csütörtökök. Nincs több.
Ma, a hetedik csütörtökön, amikor Eszter kivette a telefont, Margit már felkészült a fájdalomra. Tudta, mit fog hallani. Tudta, hogy valószínűleg a férjének telefonál, Péternek, és elmondja neki, milyen kimerítő ez az egész. Hogy az anyja már öreg, lassú, hogy lassan talán jobb lenne valami más megoldás.
De Eszter nem Péternek telefonált.
„Szia, Júlia” – kezdte halkan, és Margit felismerte a nevet. Júlia, Eszter barátnője. Akivel egyetemre jártak együtt, és akivel Eszter mindig őszinte tudott lenni.
„Nem, nem zavarsz. Itt vagyok anyánál. Alszik. Van tíz percem.”
Margit hallotta, ahogy Eszter leül a konyhában. A szék megcsikordult. A vízforraló elkezdett zümmögni.
„Júlia, nem tudom, meddig bírom még” – ismételte meg Eszter, és a hangja remegett. „Péter egyre távolabb van. A gyerekek… a gyerekek már nem beszélnek velem úgy, mint régen. Levente azt mondta tegnap, hogy úgyse értem meg őt. Tizennégy éves, Júlia. Tizennégy. És már így beszél velem.”
Margit megdermedt.
Ez nem rólam szól.
„Péter azt mondta, hogy túl sokat aggódom. Hogy hagynom kellene, hadd csinálja a dolgát, de… én nem tudok. Nem tudok. Félek, hogy teljesen elveszítem őket, ha nem figyelek oda. De ha túl sokat figyelek, akkor… akkor meg fullasztónak tartanak.”
Eszter elhallgatott. Margit hallotta, ahogy a lány mély levegőt vesz.