„És anya…” – folytatta halkan Eszter. „Anya az egyetlen, aki… aki nem vár el tőlem semmit. Érted? Amikor idejövök, nem kell tökéletesnek lennem. Nem kell mosoly az arcomon. Ideülhetek a konyhájába, nézhetem, ahogy alszik, és… egyszerűen itt lehetek. Nem kell magyarázkodnom. Nem kell bizonyítanom semmit.”
Margit érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
„Nem tudom, meddig bírom még – azt, hogy otthon erősnek kell lennem” – suttogta Eszter. „Itt legalább… itt legalább nem kell tettetnem. Péter nem érti. A gyerekek nem látják. De anya… anya soha nem kérdez. Soha nem nyomul. Csak… van. És ez elég.”
Júlia hangja szólt a telefonból, de Margit nem hallotta a szavakat. Eszter halkan felnevetett, könnyek között.
„Tudom, hogy nekem kellene vigyáznom rá. De néha úgy érzem, hogy ő vigyáz rám. Anélkül, hogy tudna róla.”
Eszter elhallgatott, aztán felállt. Margit hallotta, ahogy kiönti a vizet a csészébe, aztán felbontja a szekrényt.
„Mindig ugyanazt a teát hagyja nekem” – mondta halkan. „A kamillást. Azt, amit még gyerekkoromban ittam, amikor rosszul aludtam. Szerintem már évek óta csak azért veszi, mert tudja, hogy én itt iszom.”
Margit arcán már nem csak egy könny futott végig.
„Júlia, el kell mennem. De… köszönöm. Tényleg. Csak el kellett mondanom valakinek. Otthon nem tudom. Itt meg… itt alszik. Itt biztonságban vagyok.”
Eszter letette a telefont. Margit hallotta, ahogy odalép a kanapéhoz. Érezte, ahogy a lánya leül mellé a szélen, és egy pillanatra megérinti a kezét.
„Anya” – suttogta halkan Eszter. „Tudom, hogy alszol, de… köszönöm.”
Margit lassan kinyitotta a szemét.
Eszter összerezzent.
„Anya! Bocsánat, felébresztettelek?”
Margit megrázta a fejét. A hangja reszkető volt, de kimondta:
„Nem aludtam.”
Eszter arca elsápadt.
„Anya… mennyi ideje vagy ébren?”
„Hetedik csütörtök” – felelte halkan Margit, és felült. „Hetedik csütörtök óta nem alszom, amikor idejössz. Csak… hallgatom.”
Eszter szája félig nyitva maradt. Nem tudott szólni.
„Azt hittem” – folytatta Margit, és most már nem tartotta vissza a könnyeket – „azt hittem, teher vagyok. Azt hittem, kötelességből jössz. Azt hittem, számolod a perceket, hogy mikor mehetsz haza.”
„Anya…”
„De most már tudom” – Margit megfogta a lánya kezét –, „hogy te sem vagy erős mindig. És hogy neked is szükséged van valakire, aki mellett… nem kell erősnek lenned.”
Eszter sírva borult az anyja vállára. Margit átölelte, és hosszú idő óta először úgy érezte: nem ő kap, hanem ad. Nem őt tartják, hanem ő tart valakit.
„Anya, bocsánat. Azt hittem, nem akarsz belehallgatni az én problémáimba. Azt hittem, elég neked a saját…”
„Eszter” – Margit halkan felnevetett. „Hatvanhat éves vagyok. A saját problémáim már unalmasak. A te problémáid… azok legalább érdekesek.”
Eszter felnevetett a könnyein keresztül.
Aznap este sokáig ültek a konyhában. Margit előhozta a kamillaleveles teát – azt, amit Eszter gyerekkorában ivott. Kettőt főzött. És Eszter, életében először, elmondta az anyjának, mi történik otthon. Péterrel. Leventével. Hogy fél. Hogy nem tudja, mit csinál. Hogy úgy érzi, mindenki mást lát benne, mint ami valójában.