– A nagymamám azt mondta, nagy seb van a szívetekben. Kérjétek meg, hogy öntsön nektek gyertyaviaszt, nagyon pontosan látja a sorsotokat. Persze csak akkor, ha készen álltok rá, hogy az életetek nagy fordulatot vegyen… A legtöbb embernek nemet mond, csak azoknak jósol, akiknek ez igazán elkerülhetetlen.
– Miért gondolja, hogy nekem ennyire szükségem van rá? – hökkent meg Anna Magyar.
– Mert teljesen elakadtál. Annyira nyilvánvaló. Kérd meg, én pedig megyek aludni.
Beáta Szilágyi nem időzött tovább a konyhában, nesztelenül eltűnt a szobájában. Anna odaült a titokzatos öregasszony mellé. Az úgy fúrta bele tekintetét az arcába, mintha máris pontosan tudná, miért jött, és mit akar kérni tőle.
– Beáta már szóba hozta neked a jóslást. Tényleg tudni akarod, mi vár rád?
Anna bólintott. Félt, de a bólintása mégis határozott volt. Rozália Budapesti levett egy széles tálat, vizet engedett bele. A polcról leemelt két viaszos gyertyát: az egyiket meggyújtotta a tál mellett, majd megkérte Annát, kapcsolja le a villanyt. Aztán a második gyertyát is meggyújtotta, és kivárta, míg kellően meglágyul a viasz. Az arca eközben valami különös, kemény összpontosást tükrözött, mintha teljesen befelé fordulna.
Amikor eléggé megolvadt a gyertya, Rozália lassan a hideg vízbe kezdte csöpögtetni. Pár percen át tartott ez a különös szertartás. Anna látta, ahogy a vízben formálódik valami alakzat. Mindketten némán figyelték a körvonalazódó figurát, vártak, míg a viasz teljesen megköt. Anna torka elszorult, szinte a saját szívverését érezte ott lüktetni, és attól félt, ha nyel egyet, megtörik a pillanat varázsa. Végül Rozália kihalászta a vízből a viaszformát. A két nő közt ott lebegett a jóslat a ráncos tenyéren. Az öregasszony hirtelen felkapta a fejét, s úgy nézett Annára, hogy a tekintete egyszerre volt hideg és ijedt.
– Mi látszik rajta? – kérdezte Anna rekedt, idegen hangon, mintha nem is a saját torkából jött volna a szó.
Rozália nem felelt azonnal. Látszott rajta, hogy felkavarta, amit látott.
– Hozz le még egy gyertyát a polcról. Valamit pontosítanom kell.
Újabb tíz perc telt el. Most már két viaszminta feküdt a kinyújtott tenyerein. Az egyiket olyan szemmel nézte, mintha hirtelen megértett volna valamit, a másikon meg valami kimondhatatlan fájdalom ült. Végül, mintha derült égből csapott volna le a mennydörgés, megszólalt:
– Egy év múlva gyereked lesz. Kislány – suttogta remegő ajakkal.
– Hogy…?
– Majd meglátod.
– Egy év múlva már meg is születik? Nekem kell-e bármit tennem ezért?
– Nem. Csak várj.
Mintha percek alatt éveket öregedett volna. Az arca elnehezült, a válla meggörnyedt.
– Most pedig ideje lefeküdni. Kapcsold fel a villanyt, el kell pakolnom mindent.
Anna befeküdt a férje mellé, szorosan hozzá bújt. Gyerekük lesz! Minden porcikája a boldogságtól zengett. Könnyek szúrták a szemét, és hagyta, hadd follyanak hangtalanul; az idegen ház párnája némán itta magába a szerencsétől sósra vált könnyeit. Éjjel néhányszor fölriadt: hallani vélte valakinek a lépteit, meg egy csecsemő halk sírását, aztán újra visszasüppedt az álomba. Úgy érezte, a saját boldogsága most már karnyújtásnyira van.
Reggel megismerkedett a kisbabával is, karjába vette. Elbűvölő teremtés volt! Anna nem tudott ellenállni, hogy ne puszilja meg a piros arcocskáját, és ne szívja be a feje búbjáról azt az édes, tejes illatot. Hamarosan neki is ilyen csodát ad majd az élet – ebben biztos volt.
A lerobbant autójukat az egyik szomszéd vontára vette, így indultak el Zoltán Ráczcal az autószerviz felé. Anna körülbelül két órát várakozott rá. Közben beszédbe elegyedett Rozáliával, és megtudta, hogy Beátának nincsenek szülei: a kislány hatéves volt, amikor a szeme láttára vesztették életüket. Attól a naptól kezdve mintha kicsit „kilépett volna ebből a világból”, ráadásul egy, az immunrendszerét támadó betegség is lassan emésztette. A gyereke pedig valami helybélitől származott; hogy pontosan kitől „esett vele”, azt a nagymama nem tudta biztosan, bár sejtése volt.
– A születési anyakönyvben az „apánál” üresen maradt a sor. Ennek a fráternek megvan a maga családja, kihasználta az én lánykámat, félrevezette… Azt gondolom, igazából fel sem fogta, mi történik vele. Látod te is, olyan, mint egy szent bolond, kicsit a felhők fölött jár.
Nem sokkal később visszatért a férje, és elindultak hazafelé. Rozália egy zacskó szárított gyógynövényt nyomott a kezükbe, mellé egy adag erdei mogyorót. Pénzt hallani sem akart.
Teltek-múltak a napok, összeálltak hetekké, aztán hónapokká…, de Anna nem esett teherbe. Letelt az a bizonyos év, átcsúsztak a következőbe… Becsapta volna az öregasszony? Vagy csak egy dilettáns jósnő volt? Anna végül úgy érezte, eljött az ideje, hogy újra felkeresse Rozália Budapesti-t.
Amikor megérkeztek, ismét hullott a hó, de egészen másként, mint korábban: előző látogatásukkor az erdők szélén a friss tél mutogatta magát, most pedig már a tél végnapjai porrá foszlottak a levegőben. A kapun rozsdás lánc lógott, rajta lakat hintázott a szélben.
– Nem laknak már itt – szólt át a szomszéd. – Mindkettőjük elment. Előbb az unoka ment el szegény, aztán a nagyanyja is, adjon nekik a Jóisten örök nyugodalmat. Rozália két hete követte – a szíve adta fel.
– És a kisbaba? Hiszen volt náluk egy kislány – kérdezte Anna, a hangja alig volt több suttogásnál.
– A kicsit bevitték a gyerekotthonba. Szegény árva teremtés.
Anna mellkasába mintha villám csapott volna: abban a pillanatban hasított belé az emlék, milyen haloványra vált Rozália arca a jóslás közben, mennyire megijedt attól, amit a viaszból kiolvasott, és milyen nehezen formálta meg a szavakat.
A szomszéd megmondta a gyerekotthon nevét.
Ott ültek aztán a kocsiban, mozdulatlanul, mintha rájuk nehezedett volna az egész ég. Zoltán a nagymama házát nézte hosszasan.
– Te is ugyanarra gondolsz, amire én? – fordult felé csendesen.
– Menjünk oda, most azonnal.
Időbe telt, míg keresztüljutottak minden hivatalos akadályon, és elintézték Hanna Török örökbefogadását. De eljött a nap, amikor már velük volt. Az ő kislánya. Az ő boldogsága. Az a gyermek, akinek hiányában ma már el sem tudja képzelni a saját életét.
A kislány szinte az első hetekben „anyunak” kezdte szólítani. Ő pedig valóban anyává lett. Anna Magyar, az anya. Sokan tehernek, kötelességnek tekintik ezt a szerepet; neki ez volt a legmélyebben vágyott álma, az, amiről soha nem mondott volna le.
КОГДА ЧУЖОЙ ГРЕХ СТАНОВИТСЯ ТВОИМ КРЕСТОМ И СПАСЕНИЕМ ОТ ВЕЧНОГО ХОЛОДА