– Menj kicsit lassabban – kérte halkan.
– Te meg inkább maradj csöndben.
– Rendben.
A navigáció továbbra sem éledt fel, a telefonján pedig makacsul az állt: „nincs hálózat”.
– Biztos, hogy jól kanyarodtunk? Nem rémlik, hogy Budapest felé valaha is áthajtottunk volna egy hídon a Tiszán.
– Ez nem a Tisza.
– Dehogynem, a Tisza! Széles, hatalmas folyó!
– Szállj már le rólam.
Nem telt bele sok idő, Zoltán Rácz is rádöbbent, hogy eltévedtek. Gyanakodva méregette az út menti falvacskákat és az egyedül álló villanyoszlopokat. A huzalt a szél lóbálta, némelyik ház ablakában tompán égett a fény a rossz idő miatt. Egyszer csak az autó rázkódni kezdett, a motor rekedten köhécselt… aztán leállt. A férfi többször próbálta újraindítani, mindhiába. Káromkodott egyet, felrántotta a kabátja cipzárját, kiszállt, és felnyitotta a motorháztetőt. Mikor visszaült, morcosan összeráncolta a szemöldökét.
– Úgy fest, az aksi teljesen megadta magát.
– És most? Este tíz van már…
– Ha valaki nem húzta volna az időt, rég otthon lennénk, és nem ragadunk bele ebbe a hóviharba! De nem, neki sétálni kellett, szellőztetni a gondolatait, aztán persze meg is éhezett!
– Ne kiabálj! Inkább gondolkodjunk, mihez kezdünk!
– Ilyen isten háta mögötti helyen se szerviz nincs, se panziót nem látok a környéken!
– Menjünk be az emberekhez. Hátha akad valaki, aki ért az autókhoz. Vagy legalább szállást adnak éjszakára.
– Azt már nem! Én itt alszom az autóban.
– Fűtés nélkül megfagyunk! Hol a táskám? Gyerünk kifelé!
Öt házhoz kopogtak be egymás után, mindig azokat választva, amelyek kívülről a legápoltabbnak, legmasszívabbnak tűntek. Négy helyen egyáltalán nem nyitottak ajtót, az ötödik ház gazdája viszont közölte, hogy úgy tíz kilométerre innen van ugyan autószerviz, de ilyenkor, természetesen, zárva.
– Reggel, ha letolják a havat az útról, el tudom vontatni oda a kocsijukat – ajánlotta jóindulatúan a bajuszos férfi, akinek szőkés bajsza úgy meredezett, mint egy rozmáré.
– De mi legyen az éjszakával? Megengedné, hogy itt aludjunk? Kérem szépen – kérlelte Anna Magyar. – Akárhol, csak egy sarokban is…
– Ne haragudjanak, jó emberek, nem engedhetem be magukat – fordította félre zavarban a tekintetét a házigazda. – Ilyen világot élünk, senkiben sem lehet bízni. Maguk elmennek, aztán mi meg számolhatjuk, mi hiányzik a házból. Menjenek olyanhoz, akitől nincs mit elvinni.
– Tényleg úgy nézünk ki, mint valami betörők?! – fakadt ki Anna.
– Anna, gyere – karolta át a férje. – Köszönjük, uram, reggel beugrom – fordult még vissza a bajuszoshoz.
– Ne sértődj meg, asszony! Nem ismerem magukat! Menjenek egy házzal odébb, ott egy öregasszony lakik az unokájával, jó lelkek. Nincs kutyájuk, úgyhogy bátran dörömböljenek, akár az ablakon is!
– De jó volna, ha téged is fejbe kocogtatnának kicsit – morogta Anna sértetten, amikor már biztos volt benne, hogy a férfi nem hallja. – Még hogy nem engedi be a bajbajutottakat, ráadásul „asszonynak” nevezett, hallottad? Micsoda tuskó!
– Hagyd, csak nem látta a sötétben, milyen szép nő vagy te a magad negyven évével.
– Szép, szép… De miért van az, hogy „külföldön” mi vagyunk a lady-k, misszek, señorita-k, Fräulein-ok, itthon meg csak „nő” meg „asszony”? Pedig milyen gazdag a nyelvünk! Bántó.
– Régebben voltak olyan megszólítások, hogy „tekintetes asszony”, „nagyságos asszony”…
– A „tekintetes asszony” gyönyörűen hangzik! Én vagyok a te tekintetes asszonyod, ugye? – kérdezte játékosan, a csípőjével meglökve. – Mondd csak: „drága tekintetes asszonyom, nem óhajtaná-e ön…”
– Tekintetes asszony, tekintetes asszony, a mindenit! – Zoltán kiköpte a hócsomót, ami az imént az arcára hullott egy fenyőágról. – Jelentem alássan, úgy tűnik, megérkeztünk. Ez lesz az a ház. Menj az ablakhoz.
– Egyedül nem megyek!
Végül együtt küzdötték át magukat a hófalon az ablakig, és bekopogtak. Nemsokára csapódott valahol egy ajtó, a házhoz ragasztott faépítményben – valószínűleg egy verandán – felgyulladt a világítás. Az üveg mögött egy alak árnyéka sürgölődött az előtérben. Megcsörrent a zár, és az ajtóban egy kendős idős asszony jelent meg, aki a tarkójánál csomózta meg a fejkendőjét. Arcán meglepett kifejezés ült.
– Jó estét kívánunk. Zoltán Rácz vagyok, ő pedig a feleségem, Anna Magyar…
– Örvendek – bólintott az asszony.
– Balszerencsénk volt – kezdte a férfi. – Átutazóban jártunk erre, és egyszer csak leállt az autó, nem indul, az akkumulátorral van valami. Csak reggel tudjuk megcsináltatni, közben meg ilyen vihar kerekedett…
– Ráadásul el is tévedtünk, képzelje, a hóban semmit se látni, merre kéne menni – toldotta meg Anna. – Teljesen másik úton kellett volna haladnunk.
– Értem… És maguk honnan jönnek?
– Budapest felől tartunk vissza.
– Szóval budapestiek?
– Ó, nem, én csak vizsgálaton voltam ott a kórházban. Mi eredetileg Berettyóújfaluból jöttünk, a Békéscsabai megyéből. Így csúsztunk be ebbe a csávába, kellemetlenül jött ki minden, és ez a rettenetes hó is… Nem tudnának esetleg…? Kérem szépen, nagyon zavarban vagyok…
Az asszony hátrébb lépett, és intett nekik, hogy menjenek beljebb.
– Jöjjenek, jöjjenek. Valahogy majd csak átvészeljük ezt az éjszakát együtt, nem hagyhatom magukat kint a hidegben. Csak kérem, nagyon halkan, a kicsi unokám most aludt el.
A verandán hűvös volt, ugyanakkor békés csend honolt. A levegőben savanykás káposzta illata terjengett, mintha nemrég készülhetett volna valami húsos káposztás étel. A távolabbi falnál ütött-kopott szekrény állt, előtte kék, lepergett festésű asztal, rajta hálós zsákokba gyömöszölve erdei mogyoró, szárított csipkebogyó, és talán aszalt meggy.
– A cipő maradjon itt.
Levetették a bakancsukat, csizmájukat, és beljebb léptek a házba. A házigazda megmutatta, hová akasszák fel a kabátokat. Itt még erősebben érződött a káposzta illata, sűrűbben, mintha továbbra is csendben rotyogna valahol a tűzhelyen.
– Éhesek? Mostanra lett kész a káposztás étel. Az unokám szoptatós anya, rá készült, ő kívánta meg így késő este.
– Nem, nem, köszönjük, most nem vagyunk éhesek – vágott a férje elé Anna, aki már majdnem igent mondott. Zoltán látványosan elkomorodott.
– Akkor talán egy kis tea? Legalább átmelegednek.
– Tea jöhet. Csak ne legyen túl erős.