Kimerülten és lelkileg összetörve tartottak hazafelé. Gyerekük nem lesz – legalábbis Anna Magyarnak nem, ezt mondták a budapesti klinika orvosai. Még a lombikprogram sem jöhetett szóba a rengeteg összenövés és Anna veleszületett szívhibája miatt.
A sötét éjszakát hófehér pelyhek szabdalták, amelyek azonnal rátapadtak az autó szélvédőjére. A jéghidegen közönyös ablaktörlők gépiesen sepertek jobbra-balra: egy-kettő, egy-kettő… Monoton mozgásuk valahogy eszükbe juttatta a házaspárnak azt a tíz évet, amelyet hiábavaló próbálkozások között töltöttek, és amelyek most úgy tűntek, mintha valaki egyszerűen kiradírozná őket az életük könyvéből. Volt-e egyáltalán értelmük? Erőfeszítéseik olyanok lettek, mint a latyakos árokba vágott hó: nem találtak gyökeret ebben a világban, hiába „szülte” őket az ég kínok között. Feleslegesnek bizonyultak, sehol sem volt rájuk szükség. Valaki másnak adatik meg majd, hogy hópelyheket kapjon el a tenyerében, valaki mást ér az a kegy, hogy a saját gyereke piros, kerek arcában gyönyörködjön, csókokkal halmozza el, és beszívja a feje búbjáról áradó, tejszerű babaillatot. Valaki másnak…
– Szakítsunk – szólalt meg hirtelen Anna Magyar, tekintete üresen meredt az előttük vakítóan fehér örvénylésben úszó útra, amelyet a fényszórók világítottak meg, de igazából nem látott belőle semmit. – Találsz majd magadnak egy egészséges nőt, aki örököst szül neked, és lesz egy igazi családod. Én meg lehetnék a gyerekeid keresztanyja, benne vagy? Nem kell miattam szenvedned.
Zoltán Rácz hallgatott. Álla úgy megfeszült, mintha egyetlen kemény darabbá vált volna. Kifejezetten rosszul esett neki, amit a felesége mondott. A hó egyre sűrűbben szakadt, a szél vadul csavarta-gyötörte a hófüggönyt. Talán az ég is haragra gerjedt, amikor meghallotta Anna szavait.
– Hiba volt ilyen későn elindulni, maradnunk kellett volna éjszakára Budapesten, akár valamelyik lepusztult hostelben is. Mégis mi a… – morgott sötéten, szándékosan másról kezdett beszélni, de hirtelen elhallgatott, és összerándult az arca.
– Mi történt?
– Bedöglött a navigáció – dühösen kezdte nyomkodni a műszerfalra rögzített készülék kijelzőjét. – Nyisd meg a térképet a telefonodon, nézd meg, hol a fenében vagyunk! Semmit nem lehet látni.
– Nincs térerőm.
– Remek. Egyszerűen csodás!
Anna érezte, milyen feszült a férje. Még egy kicsi, és elszakad benne a cérna.
– Próbáljunk meg a táblák szerint menni – vetette fel, miközben erőltette a szemét a sötétben, hátha kiszúr valami kékre festett útjelzőt egy falu nevével. Olyan sűrű fehér fátyol csüngött a kocsi orra előtt, mintha egyetlen összefüggő fehér falba rohannának bele. – Kore… Mi is volt? Korenovka? Öt kilométer volt kiírva?
– Itt aztán semmiféle Korenovka nincs a közelben. Valószínűleg Korekózszeg volt az.
– Ááá… A fenébe, még egy csomót kell menni.
– Az M3-ason kellett volna jönnünk, nem pedig a „rövidebb” utakat keresni – zsémbelt a férj. – Honnan került ide ez a rengeteg hó? Amikor elindultunk Budapestről, egy darab hópihe sem esett. Most meg komplett hóvihar.
– És alig van autó… Eléggé nyomasztó. Különben sem válaszoltál.
– Mire?
– A válásra gondoltam.
– Ne beszélj ostobaságokat… Mi ketten, ha jól emlékszem, úgy vagyunk kitalálva, hogy egymáshoz tartozunk, meg minden egyéb. Más nem hiányzik nekem. Olyanok vagyunk, mint egy dinnye két fele.
Néha ilyen „fennkölt” hasonlatokban fogalmazott. Alapvetően keveset beszélt, viszont a tetteivel bőségesen pótolta a szavakat. Anna mellette mindig biztonságban érezte magát. Mégis, valami hisztérikus, fájdalmas feszültség gyűlt benne, amely már kitörésért könyörgött.
– De igen, el fogunk válni, én magam adom be a papírokat! Fogok magamnak száz macskát, te pedig találsz egy új feleséget, és mindenki megkapja, amit megérdemel!
„Jézusom, micsoda sületlenségeket hordok itt össze…” – cikázott át az agyán, de képtelen volt leállni. Tovább hadarta: – És legalább megszűnik ez az elviselhetetlen bűntudat, hogy hibás vagyok, selejtes, hogy semmi hasznom a világon, hogy fölöslegesen taposom a földet, ahogy az anyád szokta mondani…
– Egyszer, egyetlenegyszer mondott ilyesmit, akkor se direkt bántásból! Ráadásul kihallgattad, nem is neked mondta a szemedbe, ilyet soha nem vágna a fejedhez!..
– Így gondoltok rám mindannyian! Az anyád is, a bátyád is. Az az örökösen sajnálkozó tekintet a szemükben… Számukra én csak egy szánalmas szerencsétlen vagyok!
– Ne hergeld magad tovább!
– Tudod mit, tudod?! Ők se különösebben nyűgöznek le engem! De tényleg! Mi olyan óriási boldogság van abban, hogy a csóró bátyád csinált három gyereket, akinek semmit nem tud biztosítani? És az anyád? Egy egész életében a férje által elnyomott, szerencsétlen asszony, aki soha semmi jót nem látott, mindig csak a „hozd-vidd, takarodj az utamból” ment. Nehogy már ők sajnáljanak engem!
– Azonnal vond vissza, amit az anyámról mondtál! Rögtön!
– Csak az igazat mondom! Fáj az igazság?
– Semmi sem fáj, Anna, de az isten szerelmére, ne húzz fel, így is alig látom az utat. Teljesen be vagy feszülve, próbálj meg lenyugodni!
– Teljesen nyugodt vagyok. Mint egy elefánt.
– Az elefántok ráadásul okos állatok, tudtad?
– Ezzel finoman azt akarod mondani, hogy én hülye vagyok?!
– Ha abból indulok ki, ahogy most viselkedsz…
– Persze, én vagyok az idióta feleség! Fel se érhetek… Áááj! Fékezz! Fékezz már!
Az autó megcsúszott, hirtelen megpördült, és néhány hosszú, jeges méteren keresztül oldalazva szánkázott végig az éjszakai főúton. A gumik visítva csúsztak a jégen, majd a kocsi végül megállt, ahogy a hóval borított aszfalt valamelyest felfogta. Olyan erővel zúdult a hó, hogy a motorháztetőn pillanatok alatt vastag hótakaró nőtt. Az út két oldalán sötét erdő húzódott. Fenyők komor árnyai váltakoztak nyírfaerdő-foltokkal… Legalábbis Anna így sejthette, mert valójában szinte semmit nem lehetett kivenni. Zihálva vették a levegőt. Zoltán benyomta a kuplungot, rálépett a gázra, és óvatosan próbálta kiegyenesíteni az autót.
– Menj lassabban – kérte.