Minden ebben a házban egyszerű volt, de makulátlanul tiszta. A keskeny előszoba a konyhába vezetett, onnan nyílt egy szoba, mögötte pedig – a háziasszony szavai szerint – még egy aprócska.
– Ott van az unokám a kicsivel. Itt hagyják le a csomagokat, és fáradjanak be a konyhába, mindjárt kijön hozzánk… talán.
A háziasszony még egy kis vizet öntött a vízforralóba, és meggyújtotta a gázrózsát.
– Palackos gázzal főznek, vagy be van vezetve? – kérdezte a férjem tárgyilagos hangon.
– Palackos, fiam, a gázvezeték messze van innen, honnan volna nekünk annyi pénzünk, hogy idáig kihúzassuk? Teához mit kérnek, gyógyfüvest vagy feketét?
– Miféle füveik vannak? – élénkült fel Anna Magyar, akit minden szokatlan dolog nagyon érdekelt.
– Ó, hát ezeket mind én gyűjtöttem. Mondd csak, mi fáj neked, s én olyan keveréket állítok össze, ami pont arra jó. Vannak, akik külön ezért járnak hozzám.
– Akkor maga füvesasszony?
– Á, dehogy… Csak kicsit értek hozzá.
– Nekem valami jót a szívre, és… és… – elharapta a mondatot, ahogy azonnal eszébe jutott a diagnózisa, – meg… ennyi.
– Mondd csak nyugodtan, ne szégyelld – sandított rá az öregasszony.
Anna először tudta igazán szemügyre venni az arcát: élénken csillogó, ragyogóan fehér ínhártyájú, rikítóan kék szemek, pici, kissé horgas, de hegyben végződő orr, széles orrlyukakkal. Különös karaktert adott az arcának a bal állkapocsnál ülő nagy anyajegy egy kiálló szállal; Annának akaratlanul is a boszorkányos mesefigurák jutottak eszébe. A különbség csak az volt, hogy ez az öregasszony szemlátomást jószívű, meleg aurájú teremtés, mégis volt benne valami titokzatos, valami megfoghatatlan, amitől az ember önkéntelenül óvatosabb lett.
Rozália Budapesti néninek hívták, ő volt a ház asszonya. Sorra nyitogatta a befőttesüvegeket, papírzacskókat, egy-egy kanálnyit kimért belőlük, és a teáskannába szórta.
– Vannak maguknak gyerekeik?
– Nincsenek – vágta rá tömören Anna.
– És nem is lesznek – tette hozzá a férje olyan közönyös hangon, hogy Anna jéggé dermedve ült a széken. – Ma voltunk az utolsó, végleges vizsgálaton, eloszlatták, úgymond, az utolsó reményt is.
– Fogd be! – sziszegte, és olyan pillantást vetett rá, mintha porrá akarná égetni.
– Mi az? – tett úgy Zoltán Rácz, mintha semmit nem értene.
Rozália néni félúton megállt, a kanalat a levegőben tartva. Háttal állt nekik, az arcát nem lehetett látni, de az egész teste megfeszült; ezt senki nem tudta volna nem észrevenni. Anna agyában vad kép jelent meg: most mindjárt nem csak füvet, hanem valami egészen mást is belecsempész a kannába – valami különleges tárkonyt, bodzát vagy verbénát, amit titkos helyeken, a holdfényes éjszaka egy pontos órájában szedett… Aztán odanyújtja neki ezt a főzetet, ő megissza, az öregasszony közben valami ősi varázsszöveget mormol fölötte, és egy hónap, fél év múlva kiderül, hogy várandós… „Csoda! Valóságos csoda!” – mondanák majd mind. És ő újra meg újra visszajárna ide, hálálkodna, bevezettetné Rozáliának a gázt, megcsináltatná a roskadozó verandát, vendégül hívná magukhoz…
– Minden az Isten akaratán múlik – szólalt meg végül a füvesasszony, beletette az utolsó kanálnyi füvet is a kannába, és leöntötte forró vízzel.
Míg a tea ázott, ő félrehúzódott, ők pedig heves, de rövid szóváltásba keveredtek. Anna ki nem állhatta, amikor a férje idegenek előtt teregette ki az ő bajait. Amint együttérző pillantásokat érzett magán, azonnal selejtesnek, hibásnak látta magát. Végül hátat fordítottak egymásnak, karba tett kézzel, morcosan ültek, és mivel nem tudtak mit kezdeni magukkal, a falusias ház szerény berendezését kezdték bámulni.
Rávetették magukat a Rozália néni által eléjük tett palacsintákra, és Annának égett a pofája a szégyentől a férje miatt – úgy habzsolt, mintha napok óta nem evett volna, mintha direkt a nem túl tehetős házigazdáktól akarna jóllakni. Anna próbálta elkapni a tekintetét, de ő csak annyit hajtogatott két falat között: „Isteni, mennyire finom!” A háziasszonyt viszont mintha kifejezetten jólesően érintette volna ez a falánkság.
– Teszek neked még egy kis párolt káposztát, Zoltánkám. És te is egyél még, Anna…
– Nem, nem, tényleg nem kérek!
Anna kerekre nyitotta a szemét, és alattomban belerúgott Zoltánba az asztal alatt. A férfi azonban mintha elszabadult volna.
– Ne haragudj – vonta meg a vállát. – Tényleg farkaséhes vagyok.
Rozália két tányérra is szedett a hússal és krumplival összefőzött káposztából.
– Beátát is hívni kellene. Egyen magukkal.
Beáta Szilágyi lassú, libbenő mozdulattal lépett elő a szobából, hosszú hálóingben. A sovány, beteges testén feltűnően megfeszült a telt melle, az egyik folton tejfolt látszott – vagy észre sem vette, vagy nem is tulajdonított neki jelentőséget. Köszöntek egymásnak, Beáta leült Annával szembe. Annára valahogy távolinak, mintha félig itt sem lévőnek hatott: a fáradt szemei valahova a semmibe révedtek, a szeme alatti sötét, kékes karikák éveket öregítettek a fiatal arcon. Nem szólt egy szót sem, csak evett, és a vendégek is zavarba jöttek ettől a némaságtól. Rozália úgy sürgölődött körülötte, mintha maga is kisgyermek volna, annyira látszott, mennyire szívből szereti az unokáját. Anna óhatatlanul azon töprengett: miért él Beáta a nagymamájával? Hol vannak a szülei? És a gyerek apja?
Éjszakára az átjárószobában ágyaztak meg nekik a kanapén. Zoltán segített Rozália néninek széttolni a régi fotelt, hogy ő a konyhában alhasson. Ők meg csak szabadkoztak, hogy mennyi kellemetlenséget okoznak, a háziasszony azonban csak mosolygott, legyintett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Annának nem jött álom a szemére. Az ajtó alatt beszűrődő fénysávból látta, hogy a konyhában még ég a villany, és Rozália az unokájával halkan elbeszélget. Félóra is eltelt már. Miért nem fekszenek végre le? Zoltán édesdeden horkolt mellette. Annára pedig rátört a pisilhetnék. Szidta magát, amiért nem indult el korábban, de végül résnyire kitárta a konyha ajtaját.
– Nahát, még egy bagoly! – fogadta mosolyogva Rozália Budapesti. – Mi későn fekszünk, a kicsi sokszor felriad éjszaka, nappal szoktuk kialudni magunkat.
– És hány hónapos?
– Három hónapos már a mi kis Hanna Törökünk.
– Nekem pedig nagyon kellene… illemhely – szabadkozott Anna.
– Ó, az kint van az udvaron. Beáta, kísérd ki.
Amikor Anna végzett a deszkabódéban, és a friss hóval fedett ösvényen visszafelé ballagtak a ház felé, Beáta hirtelen felé fordult, és megszólalt: