– Tudod, Boglárka Magyar – szólalt meg végül csendesen, de minden szót érthetően ejtve Ákos Fenyő. – Nem tudok együtt élni egy olyan nővel, aki így beszél az anyámmal. Nem tudok, és nem is akarok.
– Ákos, az anyád pokollá tette az életemet – próbálta megmagyarázni Boglárka. – Tényleg nem látod?
– Egyvalamit látok. Hogy önző vagy. A lakást nem akarod megosztani, a bátyámon nem segítesz, az anyámat meg sértegeted. Nekem ilyen feleségre nincs szükségem.
– Így van, fiam! – kapott a szón Róza Barna, miközben a könnyeit törölgette. – Nincs neked ilyen asszonyra szükséged!
– Beadom a válókeresetet – vágta oda keményen Ákos Fenyő. – Maradjon ez a lakás a tiéd. Nem kell. De te sem kellesz már nekem.
Boglárkában különös megkönnyebbülés futott végig. Mintha végre minden a helyére került volna. Végre lehulltak a maszkok.
– Add be nyugodtan – felelte teljes higgadtsággal. – Nem állok az utadba.
Ákos döbbenten meredt rá. Nyilván sírást várt, könyörgést, kétségbeesett próbálkozást, hogy maradásra bírja. De Boglárka teljesen nyugodtan állt előtte, szinte ellazultan.
– Te… te beleegyezel a válásba? – kérdezte hitetlenkedve.
– Minden további nélkül. Belefáradtam, hogy az anyádat tűrjem, és hogy a te közönyöddel kelljen együtt élni. Elegem van abból, hogy cseléd legyek a saját otthonomban. Hogy állandó nyomás alatt éljek.
– Hogy merészeled! – visított fel Róza Barna. – Ákos remek férj! Te meg egy hálátlan senki vagy!
– Jó férj nem hagyja, hogy az anyja porig alázza a feleségét – vágta rá Boglárka. – Egy jó férj a családját védi, nem pedig az anyja szoknyája mögé bújik.
Ákos arca vérvörös lett a dühtől. Felkapta a kabátját a fogasról, belebújt a cipőjébe.
– Nem tűröm ezt a hangnemet! – üvöltötte, miközben rángatta fel a cipzárt. – Nem engedem, hogy az anyámat sértegessék! Elmegyünk! És többé ide vissza nem tesszük a lábunkat!
– Menjünk is, fiam, menjünk! – visszhangozta nagy igyekezettel Róza, kapkodva pakolva a holmiját. – Maradjon csak egyedül ebben a lakásban! Majd meglátjuk, mi lesz vele nélkülünk!
Boglárka némán figyelte őket, ahogy összevissza rohangálva csomagolnak. Belül szokatlan béke terült szét.
Amikor Ákos és Róza a kijárathoz léptek, megálltak az ajtóban, mintha arra számítanának, hogy Boglárka most azonnal utánuk rohan, könyörögve, hogy maradjanak. Ő viszont lassan odasétált, és kitárta előttük az ajtót.
– Utat az útnak – mondta egyenletes hangon. – Sok sikert a szelídebb meny kereséséhez.
– Még meg fogod bánni! – fordult vissza az ajtóból Róza Barna. – Egyedül maradsz, és senkinek se kellesz majd!
– Inkább egyedül, mint veletek – mosolyodott el Boglárka.
Ákos már levegőt vett, hogy mondjon még valamit, de az anyja a karjánál fogva továbbvonszolta. Kicsörtettek a lépcsőházba, hangosan csattogva a lépcsőn. Boglárka határozott mozdulattal becsapta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban.
Csend.
Hosszú idő óta először lett valódi, teljes csönd a lakásban. Senki nem kiabált, nem rendelkezett, nem osztotta az észt. Boglárka bement a szobába, és lehuppant a kanapéra.
Elvált. Pontosabban: a papíron majd csak egy hónap múlva lesz hivatalos, amikor letelik a határidő, de lényegét tekintve minden eldőlt. Ákos elment az anyjával együtt. És aligha fog visszajönni.
Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét. Furcsa érzés volt. Elvileg most kellene rá törnie a szomorúságnak, a sírásnak. De a könnyek elmaradtak. Csak az enyhülés maradt.
Egyedül maradva a saját otthonában, Boglárka szokatlan nyugalmat érzett. Mióta házas, először tudott igazán fellélegezni. Senki sem oktatta ki, hogyan kell a törölközőket felakasztani. Senki nem csipkelődött a főztjén. Senki nem osztotta az észt, hogyan illene élnie.
Fölkelt, végigsétált a szobákon. A lakás egyszerre tágasabbnak tűnt Ákos és az anyja nélkül. A levegő mintha könnyebb lett volna. Boglárka kinyitotta az ablakot, beengedve a hűvös, friss levegőt.
Az életében végre beköszöntött a várva várt csönd. Az a fajta csönd, amelyről évek óta titokban álmodott. Csönd szemrehányások nélkül, csönd manipulációk nélkül, csönd mérgező viszonyok nélkül.
Teát főzött magának, leült az ablak mellé. Odakint ment tovább a mindennapi élet: emberek siettek a dolgukra, gyerekek játszottak a ház előtt, valahol egy kutya ugatott. A világ ment tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna.
Ekkor értette meg igazán, hogy felszabadult. Megszabadult egy férjtől, aki sosem állt ki mellette. Egy anyóstól, aki rémálommá változtatta a mindennapokat. Attól a kényszertől, hogy állandóan magyarázkodjon, és bizonyítsa: joga van a saját véleményéhez.
Megszólalt a telefon. Az anyja hívta. Boglárka felvette.
– Bogikám, hogy vagy? – kérdezte aggódó hangon Magdolna Juhász.
– Kitűnően, anya – mosolygott Boglárka, az utcát nézve. – Komolyan mondom: nagyszerűen. Minden rendben. Végre igazán rendben.
És ez szó szerint így is volt. Sok év után először érezte magát teljesen boldognak. Egyedül, a saját lakásában, a saját szabályai szerint, a saját életével. És ez felszabadítóan jó volt.