Boglárka Magyar elmosolyodott, de magában azért hozzátette, hogy a lakás kizárólag az övé. És ez így van rendjén. Ez az ő pajzsa, a biztos pont az életében, a saját függetlensége.
A költözés alig két nap alatt lezajlott. Nem sok holmija volt a fiatal házaspárnak: némi ruha, egy kis edénykészlet, a legszükségesebb bútorok. Ákos Fenyő hordta fel a dobozokat, közben morfondírozott és zsörtölődött, de alapvetően láthatóan jókedvű volt.
– Végre nem kell albérletet fizetni – jegyezte meg, miközben a kanapét szerelte össze. – Harmincezer forinttal kevesebb havonta. Az már komoly tétel.
Boglárka a konyhában pakolta a tányérokat, poharakat. Ő nemcsak a spórolásnak örült, hanem annak is, hogy végre senki nem parancsolhat ki őket az utcára. Nem állíthat elő egy tulajdonos, aki egyik napról a másikra megemeli a lakbért. Ez a lakás az ő váruk volt.
– Most már félretehetünk egy kocsira is – ábrándozott tovább Ákos. – Vagy elmehetnénk végre egy rendes nyaralásra. Mondjuk Törökországba. Az összes kollégám jár oda, csak mi nem jutunk sehová.
– Most már tényleg sok mindenre lesz lehetőségünk – bólogatott Boglárka, miközben az ablakokat tisztogatta. – A lényeg, hogy okosan osszuk be a pénzünket.
Leültek, és együtt rakták össze az új családi költségvetést. Amint eltűnt az albérlet-sor a kiadások közül, a számok hirtelen sokkal barátságosabb képet mutattak. Több jutott jobb élelmiszerre, némi új ruhára, egy-egy kisebb szórakozásra.
– A nagymamád tulajdonképpen megmentett minket – mondta aznap este Ákos, amikor teázva kiültek az erkélyre. – Jó, hogy vannak még ilyen rokonok.
Boglárka elmosolyodott, de hallgatott. Tisztán emlékezett a nagymama szavaira: a lakás kizárólag az ő nevén van.
Az első hónap a saját otthonban szinte észrevétlenül repült el. A fiatal pár szigorúan félretette azt a pénzt, amit korábban albérletre fizettek. A harmincezer forint havonta az ő költségvetésükben jelentős összegnek számított.
– Gondold el, egy év alatt háromszázhatvanezer forintot spórolunk meg – számolgatta Ákos vacsora közben. – Abból vehetünk egy használt autót. Vagy csinálhatunk egy rendes felújítást. Rengeteg lehetőség van.
Boglárkát szinte eufórikus megkönnyebbülés szállta meg attól, hogy a pénzügyi szorítás enyhült. Most már nem kellett minden fillért háromszor is meggondolni. Vehettek minőségi élelmiszert, nem kellett minden apróságon kuporgatni. Az élet érezhetően kényelmesebb lett.
– Mi lenne, ha gyűjtenénk új bútorra is? – vetette fel. – Ez a kanapé már úgy nyikorog, mintha szétesni készülne, a szekrény meg látott már szebb napokat.
– Előbb legyen kocsink, aztán jöhet a bútor – vágta rá Ákos. – A kocsi fontosabb. Télen meg fogsz őrülni a buszokon, mire beérsz a munkába.
Hosszan tervezgettek, számolgattak, álmodoztak. Ákosnak is tetszettek az új lakáskörülmények. A lakás ugyan nem volt nagy, de otthonos volt. És ami a legfontosabb: nem kellett érte fizetni.
– Egyébként anyának még nem is mondtam a lakásról – kapott hirtelen észbe Ákos. – Meg kéne hívni, hadd nézze meg. Biztos örülne, hogy végre saját otthonunk van.
Magdolna Juhász már másnap tudomást szerzett a lakásról. Ákos még reggel felhívta, és boldogan újságolta el a hírt. Az anyós azonnal bejelentette, hogy jön, és rögtön szemrevételezi az új otthont.
– Nahát, ügyesek vagytok ti nagyon – mondogatta, miközben körbejárta a helyiségeket. – Egész jó kis lakás, még ha nem is palota. De a környék remek, közel a megállók. Nagyon praktikus.
Boglárka észrevette, ahogy az anyós szeme különös fényben csillan meg. Magdolna nyilván máris szőtt valami tervet. Túl alaposan mérte fel a terepet, minden sarokba benézett, gondosan végigmérte a szobákat.
– És a másik szobában ki fog lakni? – kérdezte úgy mellékesen, megállva a kisebbik szoba ajtajában.
– Egyelőre senki – felelte Boglárka óvatosan. – Vendégszobának szánjuk. Vagy Ákos dolgozószobájának. Még nem döntöttük el.
– Vendégszoba? – csodálkozott Magdolna. – Ez aztán a nagy pazarlás. Egy egész szoba csak úgy üresen? Pedig milyen jól ki lehetne használni.
Boglárka gyomra összerándult. Az anyós hangsúlya semmi jót nem ígért. Magdolna Juhász láthatóan tervezett valamit, és az a valami nagyon is az ő lakásukkal függött össze.
– Mégis hogyan gondolja… milyen „kihasználásra”? – kérdezte vissza, már jóval feszültebben.
– Hát hogyhogy? Bálint egy ideig simán elférne itt. A kisebbik fiamnak égető szüksége lenne egy normális lakásra. Most egy kollégiumi szobát bérel, ott borzalmasak a körülmények. Itt meg tátong egy üres szoba.
Boglárka érezte, ahogy elönti a forróság az arcát. Bálint Fenyő, Ákos öccse, harmincéves férfi, aki sehogy sem találta a helyét az életben. Folyton munkahelyet váltott, mindig a körülményeket okolta, nagy lábon élt az anyja pénzén.
– Magdolna, ez szóba sem jöhet – mondta határozottan. – Pici a lakás, mostanra kezdtük el végre belakni. Szükségünk van saját térre.
– Miféle „saját tér”? – háborodott fel az anyós. – Hiszen az a szoba üres! Semmire se használjátok! Bálintnak meg nincs hová lehajtani a fejét. Ő Ákos testvére, a saját vére. Hogy lehet megtagadni a segítséget egy hozzátartozótól?
Ákos némán álldogált, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát. Boglárka könyörgő pillantást vetett rá, férje azonban lesütötte a szemét.
– Anyának igaza van – szólalt meg végül halkan. – Bálint tényleg bajban van. Nem hagyhatjuk magára. Mégiscsak a testvérem. Család.
– Ákos! – Boglárka nem hitt a fülének. – Tudod egyáltalán, mit beszélsz? Ez a mi lakásunk, a mi otthonunk!
– A mi lakásunk egy közös otthon – vágott közbe tanító hangsúllyal Magdolna. – És egy közös otthonban mindig akad hely a rokonoknak is. Bálint csak átmenetileg költözne be, rendbe szedi az életét, aztán továbbáll. Pár hónap az egész.
– Én ezt teljes mértékben elutasítom – jelentette ki Boglárka kerek perec. – És nem is akarok erről többet vitatkozni.
A hangulat a családban pillanatok alatt forróvá vált. Ákos egyre következetesebben az anyja oldalára állt, és nap mint nap megpróbálta rábeszélni a feleségét, hogy engedjen. Minden este ugyanabba torkollott: veszekedések, véget nem érő szócsaták.
– Bogikám, próbálj már józanul gondolkodni – járkált fel-alá Ákos a szobában. – Bálint a testvérem. A saját öcsém. Nem fordíthatunk neki hátat. Nincs pénze normális albira, a kollégiumban meg úgy él, mint valami csöves. Nálunk meg itt áll egy üres szoba.
– Üresen, mert az a mi terünk! – vágott vissza Boglárka. – Ákos, alig kezdtünk el végre kettesben élni, anélkül, hogy bárki a nyakunkon lógna. És te most ide akarod költöztetni az öcsédet?
– Csak egy kis időre. Két-három hónap, nem több.
– Két-három hónapból évek lesznek! Pontosan ismerem az ilyen „átmeneti” lakókat. Itt ragad majd, és soha az életben nem költözik ki.
– Önző vagy – sértődött meg Ákos. – Csak magaddal foglalkozol. A család meg semmit sem jelent neked.
– A család mi ketten vagyunk! – próbálta Boglárka elérni, hogy végre megértse. – Nem az egész rokonság, aki sorban áll, hogy beköltözzön hozzánk!