Mariann Papp ötvenöt éves volt. Az a kor, amikor a fényes magazinok „eleganciáról” meg „második ifjúságról” szoktak áradozni. Mariann azonban, valahányszor belenézett a tükörbe, csak egy kimerült, nyugdíj előtt álló asszonyt látott. Ha létezett is valaha számára második fiatalság, az valahol útközben eltévedt, és rossz kapualjba fordult be. Az élete olyan volt, mint egy beakadt lemez: otthon–munka–otthon, újra és újra.
A munkahelyén csak unalmas számok várták a könyvelési osztályon, ahol a kollégák úgy bántak vele, mintha berendezési tárgy lenne. Olyan hatást keltett, mint egy élő múzeumi darab. A fiatal, trendi munkatársak, akik MacBookkal és zöld smoothie-val a kezükben röpködtek az irodában, udvarias sajnálattal méregették, mint valami régi tárcsás telefont. Használható, amíg működik, de összességében csak egy kora lejárt relikvia.
Otthon pedig… otthon még sivárabb volt minden. Ott várta a huszonhat éves fia, Gergő Farkas. Az egyetlen gyermeke, a szeme fénye, akire az elmúlt húsz évben mindent felépített. Miután a férje lelépett egy fiatal „tündérrel”, Mariannra hagyva az ötéves kisfiút, mindent a fia nevelésének rendelt alá. A legjobb játékok, különórák, az egyetem tandíja – minden Gergőért volt. Két állást is vállalt, inkább lemondott egy új ruháról, fodrászról, csak hogy a fiacskájának semmiben ne legyen „kevesebbje, mint a többieknek”.
Gergő időközben felnőtt. Az egyetem után viszont képtelen volt helytállni a munkával teli, kemény valóságban, inkább a virtuális világban próbálta megtalálni magát. Ráadásként a kétszobás lakásban már a barátnője, Nikolett Kertész is ott élt velük. Törékenynek tűnő lány, hegyesre reszelt körmökkel és mindent felmérő, villanó tekintettel. Nikolett gyorsan felmérte, ki az igazi házigazda, és ugyanilyen gyorsan át is rendezte az erőviszonyokat. Innentől kezdve, amikor Mariann hazaért a munkából, leginkább bejárónőnek számított.
– Anya, mi lesz vacsorára? – nyújtotta el a szót Gergő Farkas, szemét le sem véve a számítógépes játékról.
– Mariann Papp, felmosta már a konyhát? Kiöntöttem egy kis kávét – csicseregte a kanapén heverésző Nikolett Kertész, miközben fényes magazint lapozgatott.
Mariann szótlanul mosott, főzött, takarított. Tűrt. Elviselte, hogy leszólják a főztjét („Nikolett sokkal finomabb tésztát csinál”), hallgatta a célzásokat a korára („Jaj, Mariann Papp, mik ezek a ráncok a szeme alatt? Anyukámnak ilyen nincs, ő azért ad magára”), és állandó pénztelenségben élt, mivel Gergő nem kapkodott a munka után, hanem valami homályos internetes „projektekből” próbált megélni, Nikolett pedig úgy gondolta, a szépsége önmagában elegendő „állás”.
A legrosszabb azonban a magány volt. Egy lakásban élni két emberrel, és közben úgy érezni, mintha egyszerűen nem is létezne. Esténként, amikor a fiatalok bevonultak a szobájukba, Mariann leült a konyhában egy csésze kihűlt tea mellé, és a sötét ablaküvegbe meredt. Eszébe jutott, milyen volt régen: nevetős, tervekkel és utazási álmokkal teli. Hová lett mindez? Szépen lassan elpárolgott a fazekak fölött, a mosás, a takarítás, és az örökös „a fiamnak szüksége van rá” szolgálatában.
***
Az a türelem, amelyet évek óta apránként gyűjtögetett magában, azon a napon repedt meg először, amikor iszonyú migrénnel vánszorogva hazaért a munkából, és a konyhában egy „kis esti összejövetel” romjai fogadták: szétkenődött pizzaszeletek, üres üvegek, hegyekben álló, koszos edények.