Az ügyvéd végighallgatta, feltett néhány pontosító kérdést, aztán bólintott.
– A lakás már a házasságkötés előtt az ön nevén volt?
– Igen.
– Közös hitel, közös megtakarítás, nagyobb közös vagyon nincs?
– Nincs.
– Akkor ez egy tiszta ügy. A bíróságon keresztül adjuk be, mert a férje önként valószínűleg nem fog beleegyezni. Vagyoni vitára nem lesz ok, mert nincs mit osztozni. Tartásdíj sincs, hiszen gyerekük nincs. Pár hónap az egész, az eredmény gyakorlatilag borítékolható.
Nóra aláírta a megbízást, befizette az előleget, majd kilépett az utcára. Úgy érezte, mintha valaki egy mázsás hátizsákot vett volna le a válláról. Tudta, hogy munkanap vár rá, mégsem tudta semmi elrontani a kedvét.
Este, amikor hazaért, Dominik Alföldi idegesen járkált fel-alá a lakásban. Éva Varga a kanapén ült, karba tett kézzel, a legteljesebb önsajnálatba burkolózva.
– Nóra, hová menjünk most? – fakadt ki Dominik. – Anyu lakása fél évre ki van adva! A bérlőket nem lehet csak úgy kirakni!
– Ez nem az én problémám – felelte Nóra, miközben a konyhába indult. – Előbb kellett volna gondolkodnotok, mielőtt a számláim között turkálsz.
– De hát nem vettünk el semmit! Csak belenéztünk!
– Engedély nélkül néztetek bele. A saját laptopomba. A bankszámlám adataiba. Az bőven elég.
Éva Varga felpattant, odalépett Nórához.
– Figyelj ide, kislányom, beszéljük ezt meg normálisan. Idős vagyok, nincs hová mennem. Dimochka is munka nélkül van. Ugyan már, megnéztünk pár dolgot a gépeden, és ezért rúgod ki a saját családodat?
– A családomat? – Nóra elmosolyodott. – Maga nekem semmiféle család. Teljesen idegen. Holnap estére legyenek kint. Ha nem, rendőrt hívok.
– Úgyse mered megtenni!
– Dehogynem. És meg is teszem. Egy bejelentés a jogcím nélküli ott-tartózkodásról, és a körzeti rendőr magától kijön.
Dominik a homlokához kapott.
– Nóra, megőrültél?! Férj és feleség vagyunk, ezt nem teheted meg!
– Hamarosan csak az voltunk. A papírokat már beadtuk. A tárgyalás időpontja ki van tűzve. A lakás az enyém, mert a házasság előtt vettem. Neked itt semmid sincs. És az anyádnak se.
Éva Varga szeme összeszűkült, fojtott dühvel nézett rá.
– Na, most mutatod meg az igazi arcodat! Addig játszottad a jó kislányt, amíg kényelmes volt, most meg karmot növesztesz! Dimochka, látod már, kit vettél el?
Dominik némán bámulta a padlót. Nóra hátat fordított nekik, bement a hálószobába. Kintről tovább hallotta Éva felháborodott hangját, Dominik motyogását, de nem törődött vele. Bedugta a fülhallgatót, zenét indított, és kinyitotta a könyvét.
Másnap, amikor hazament, a bőröndök még mindig az előszobában álltak, Dominik és az anyja pedig a konyhában üldögéltek, mintha az elmúlt nap nem is történt volna meg.
– Lejárt az idő – mondta Nóra, elővéve a telefonját. – Hívom a rendőrséget.
Dominik felpattant a székről.
– Várj! Elmegyünk, csak kell egy kis idő, hogy találjunk valami lakást!
– Időtök volt. Egy teljes hónap. Ti arra használtátok, hogy a számláimat bogarásszátok. Most pakoltok, vagy hívom őket.
Éva Varga hüppögve sírdogált, de elkezdte húzni az egyik bőröndöt az ajtó felé. Dominik vörös fejjel, zavarodottan cipelte a dobozokat kifelé. Nóra az ajtónál állt, és nyugodtan figyelte őket. Amikor az utolsó táska is kikerült a folyosóra, Dominik ösztönösen a kulcsai után nyúlt.
– Tedd le – szólt rá Nóra. – A kulcsokat itt hagyjátok.
– De hát akkor… hogyan…
– Sehogy. Te ide többé nem jössz haza.
Dominik tátott szájjal állt, de nem talált szavakat. Éva Varga a folyosóról szinte szúrós, gyűlölettel teli tekintetet vetett rá.
– Még nagyon meg fogod bánni! Egyedül maradsz, senkinek nem kellesz majd!
Nóra most először mosolygott igazán.
– Egyedül még mindig jobb, mint magukkal.
Becsukta az ajtót az orruk előtt, elfordította a kulcsot a zárban. A csend puhán, szinte tapinthatóan terült szét a lakásban. Nóra nekidőlt az ajtónak, becsukta a szemét, mély levegőt vett. Egy hónap után először érezte úgy, hogy tényleg tiszta a levegő.
A tárgyalás gyorsan, érzelmek nélkül zajlott. Dominik egyedül jelent meg, az anyja nem jött vele. Lehajtott fejjel ült, röviden felelt a bíró kérdéseire. Nem tiltakozott semmi ellen. Vagyont nem kellett megosztani. Még aznap kihirdették az ítéletet: a házasságot felbontják, a lakás Nóra kizárólagos tulajdonában marad.
Amikor kilépett a tárgyalóteremből, a folyosón pont összeütközött Dominikkal. A férfi megtorpant, úgy tűnt, mintha mondani szeretne valamit, de végül elhallgatott. Nóra egyszerűen továbbment. Rá sem pillantott.
Néhány héttel később egy kolléganő mesélte, hogy látta Dominikot a buszmegállóban. Az anyjával állt, mindketten gyűrött ruhában, kialvatlan, fáradt arccal. Nóra végighallgatta a történetet, aztán csak megvonta a vállát. Idegen emberek. Idegen gondokkal.
A lakás lassan visszanyerte a régi formáját. Nóra visszatolta a bútorokat a helyükre, újrarendezte a konyhát, a sarokban felhalmozott újságkupacot pedig gondolkodás nélkül a szemétbe vitte. Esténként végre megint csendben olvashatott, nem szólt háttérben a bömbölő tévé, nem kellett végighallgatnia a vég nélküli telefonálásokat.
Egy este, miközben teát készített, rajtakapta magát, hogy mosolyog. Nem volt rá különösebb oka. Csend volt. Nyugalom. A frissen húzott ágynemű illata lengte be a lakást. Senki nem túrta fel a fiókjait, nem pakolta odébb az edényeit, nem kérdezett rá minden egyes elköltött forintra.
Nóra az ablakhoz lépett, a kora őszi szürkületbe burkolózó várost nézte. Az élet ment tovább. Most már minden fölösleges teher, minden hamis szerep, minden „családnak” álcázott élősködő nélkül.
És ebben a magára maradt életben több békesség volt, mint az összes közös évükben együttvéve.