Nóra gyomra kellemetlenül összerándult, mintha a megszokott terébe valami idegen, tolakodó erő furakodott volna be.
Éva Varga végignézett az előszobán, majd bólintott, akár egy revizor.
– Na, majd szépen lassan berendezkedünk. Dominik Alföldi, mutasd meg, mi merre van nálatok, mert én nem vagyok hozzászokva mások furcsa rendjéhez.
Nóra magában felhorkant. Mások rendje. A saját lakásában.
Estére az anyós csomagjai elfoglalták a nappali felét, amit sebtében alakítottak át számára hálószobává. Dominik Alföldi fáradtan roskadt le a kanapéra, az anyja pedig a konyhába vonult, hogy teát főzzön. Nóra, aki korábban ért haza a megbeszélésről, csendben lerúgta a cipőjét, és visszahúzódott a hálószobába. Egyedüllétre vágyott, kellett egy kis idő, hogy egyáltalán felfogja, mi történik.
Másnap indult meg igazán az átalakulás. Éva Varga hajnalban talpon volt, végigjárta a lakást, és mire reggeli lett volna, a konyhaszekrények teljes tartalmát felforgatta. Amikor Nóra kilépett a konyhába, az anyós a tűzhelynél állt, és épp serényen pakolgatta át az edényeket.
– Jó reggelt, Éva – köszönt Nóra, és erőnek erejével igyekezett nyugodt hangon megszólalni.
– Jó reggelt. Látom, nálad minden csupa káosz. Lábas a bögrék mellett, serpenyő a tányérok alatt. Ez így nem való. Már rendbe szedtem, mostantól lesz itt rendszer.
Nóra kinyitotta azt a szekrényt, ahol tegnap még a kedvenc bögréi sorakoztak. Most viszont ütött-kopott tálak fogadták. A csészék felkerültek a legfelső polcra, ahová Nóra létra nélkül alig tudott felnyúlni.
– Éva, én ehhez a rendszerhez szoktam hozzá – próbálkozott óvatosan, miközben nagy nehezen leakasztotta az egyik bögrét. – Nem maradhatna minden úgy, ahogyan volt?
Az anyós megfordult, a pillantása pengeélesen hasított.
– Ahhoz szoktál? Akkor majd most máshoz szoksz. Most már én is itt lakom, én is háziasszony vagyok. Vagy szerinted fölösleges vagyok ebben a lakásban?
Nóra nem felelt. Évával vitatkozni olyan érzés volt, mintha az ember téglafalnak rohanna neki. Épp ebben a pillanatban lépett be a konyhába Dominik Alföldi, jókedvűen, kipihenten.
– Mama, na, hogy aludtál? Nóra, miért vagy ilyen feszült? Mosolyogj már, most aztán igazi nagycsalád lettünk!
Nóra grimaszszerű mosolyt erőltetett az arcára, aztán egy szó nélkül kifordult a konyhából. Reggeli nélkül indult el dolgozni.
A napok szinte egymás másolataivá váltak. Nóra reggel elment otthonról, este hazaesett, és egyre kevésbé ismerte rá a saját lakására. A konyha fölött Éva átvette az uralmat, mindent a saját kényére-kedvére rendezett át, a takarítást hol nyíltan, hol célzásokkal kritizálta. Dominik Alföldi a kanapén hevert a telefonjával, csak néha állt fel, hogy teát vigyen az anyjának, vagy leüljön mellé, és együtt nézzenek valami harsány talk-show-t.
– Dominik, te egyáltalán gondolkodsz rajta, hogy munkát keresel? – kérdezte egy este Nóra, amikor végképp elszakadt nála a cérna.
A férje még csak fel sem pillantott a kijelzőről.
– Minek ez a kapkodás? Anya most érkezett, szüksége van rám. Megígértem neki, hogy mellette leszek. Ha majd belerázódik, akkor ráérek ezen agyalni.
Nóra összeszorította az állkapcsát. „Mire belerázódik…” Éva már olyan szépen „belerázódott”, hogy a komplett háztartást a saját képére gyúrta át. A tévé egész nap bömbölt, az anyós hangosan tárgyalta telefonon a barátnőivel az élet nagy dolgait, Dominik pedig kacagva kapcsolódott be a diskurzusba.
Nóra lassan vendégnek érezte magát ott, ahol elvileg ő volt otthon. Reggel elment, este visszajött – és minden alkalommal úgy érezte, mintha egy láthatatlan falnak csapódna. Éva egy udvarias biccentéssel üdvözölte, Dominik odavetett egy félmondatos „szia”-t, Nóra pedig egyenesen a hálószobába húzódott, az egyetlen térbe, ahol még maradt egy kis személyes sziget.
Egyik este, amikor hazaért, nem találta a laptopját az íróasztalon. Közelebb lépett – az asztalt áttolták az ablak alá, a papírjai egy kusza kupacban hevertek, a gépnek pedig nyoma veszett.
– Dominik, hol a laptopom? – kiáltott ki a folyosóra.
– Á, biztos anya takarított, gondolom elrakta valahova. Kérdezd meg tőle – felelte a férfi félvállról.
Nóra a konyhában bukkant rá Évára. Az asszony valamit kavargatott a fazékban, és hamiskásan dudorászott.
– Éva, nem látta a laptopomat? Az íróasztalon volt.
– Dehogynem. Félretettem, hogy ne legyen útban. Teljesen ellepték a papírjaid, gondoltam, rendet csinálok. Betettem a folyosói szekrény felső polcára.
Nóra ajka vékony vonallá feszült. Rend. Az ő holmijában. Szó nélkül. Előhalászta a laptopját a szekrényből, visszament a hálószobába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Valami nyugtalan, rossz előérzet suhant át rajta, mintha valaki észrevétlenül átlépett volna egy láthatatlan határvonalat. Azt a pontot, ahol a bizalom véget ér, és a beleszólásból tolakodó beavatkozás lesz.
Leült az ágy szélére, kinyitotta a gépet, de a tekintete üresen siklott végig a képernyőn. A gondolatok kusza felhőként kavarogtak benne. Hogyan jutottak idáig pár hét alatt? Mikor lett az otthona minden négyzetcentimétere egy állandó, néma csatatér?
Dominik Alföldi – ugyanaz a férfi, akivel évek óta éltek együtt – hirtelen idegenné változott. Nem érdeklődött Nóra napja iránt, nem kérdezett, nem ajánlotta fel a segítségét. Minden figyelme az anyja körül forgott, Nóra pedig lassan fizetőautomatává és néma háttérszereplővé zsugorodott.
Megrezdült a telefon az éjjeliszekrényen. Üzenet egy kollégától. Nóra reflexből megnyitotta, elolvasta, válaszolt rá. A munkahely maradt az egyetlen tér, ahol még számított, ahol emberként kezelték, ahol levegőhöz jutott.
Otthon viszont egyre sűrűbb, fojtogató feszültség csapódott le a levegőben.