– Anyucikám, természetesen, költözz hozzánk örökre, Nóra is repesni fog az örömtől, én pedig felmondok a munkahelyemen, és veled leszek – közölte azzal az ünnepélyes hangsúllyal, mintha valami hőstettet jelentene be.
Az októberi este gyorsan sötétbe borította a várost, a házak ablakai sorban kigyulladtak. Nóra kimerülten vánszorgott haza, az előszobában lerúgta a cipőjét, mintha az is nehezítené a lélegzetvételt, aztán a konyha felé indult, ahonnan a vacsora meleg illata áradt. Dominik Alföldi már az asztalnál ült, a telefonját görgette, és időről időre nehéz, hosszú sóhaj szakadt fel belőle. Ezek a panaszos sóhajok az utóbbi időben rendszeressé váltak, és Nóra már pontosan tudta, mit jelentenek: mindjárt szóba kerül az anyja.
– Ma beszéltem anyával – szólalt meg Dominik, tekintetét továbbra is a kijelzőre szegezve. – Megint panaszkodik: a szomszédok hangosak, a lépcsőház olyan, mint egy szeméttelep, a bolt meg túl messze van. Nagyon nehéz neki ott egyedül, érted?
Nóra némán bólintott, miközben a tányérokra szedte a hajdinát és a fasírtot. A beszélgetések, amelyek az anyós körül forogtak, egyre gyakoribbá váltak, de eddig még belefértek a „normális fiúi aggodalom” kategóriájába. Nem érzett bennük semmi baljósat: az anya idősödik, a fia aggódik, ez szinte minden családban így van.
– Nem gondoltál rá, hogy fogadhatnánk valakit? – vetette fel óvatosan, miközben leült vele szemben. – Hetente néhány alkalommal eljönne, segítene a háztartásban, elintézné a bevásárlást.
Dominik arca eltorzult, mintha valami botrányos illetlenséget hallott volna.
– Idegenek mászkáljanak a lakásban? Szó sem lehet róla. Anyu ezt soha nem tűrné. Ott vannak a holmijai, a saját kis világa. Megalázva érezné magát, ha jönne valaki, akit nem ismer.
Nóra nem vitatkozott. Nem látta értelmét. Az egész ügy nem tűnt olyasminek, ami miatt össze kellene veszni. Csendben ettek tovább, csak a nappaliból beszűrődő tévézaj törte meg a némaságot. Amikor befejezték, Dominik áttelepedett a kanapéra, Nóra pedig nekilátott elmosogatni, közben pedig már a másnapi határidős jelentés részletein járt az esze.
Pár nap eltelt, és a beszélgetés szinte szóról szóra megismétlődött. Aztán megint. Dominik egyre többet és egyre indulatosabban beszélt az anyja magányáról, az ő panaszairól, az ő nehéz sorsáról. Nóra türelmesen hallgatta, olykor-olykor újabb megoldási javaslattal állt elő, de minden alkalommal falakba ütközött. Az anyós nem akar idegent a házba, túl drága, bonyolult, kényelmetlen – mindig akadt valami érv.
Aztán elérkezett az az este, amelyik mindent felborított.
Péntek volt, az ablakon túl szüntelenül permetezett az eső, és Nóra egyetlen dologról álmodott: hogy korán ágyba bújjon egy könyvvel, és néhány órára elfelejtse az egész hetet. Dominik szinte felvillanyozva ugrott az ajtóhoz, amikor csörgött a zár, olyan arckifejezéssel, mintha valami zseniális tervvel állna elő.
– Nóra, eldöntöttem! – közölte diadalmasan, ahogy a felesége belépett. – Anyu hozzánk költözik. Végleg. Én pedig beadom a felmondásomat, és itthon leszek vele. El sem tudom mondani, mennyire jó lesz ez mindenkinek!
Nóra mozdulatlanná dermedt, miközben lehúzta nedves kabátját. Az evőeszköz, amit korábban vacsora közben a kezében tartott, ugyanígy zuhanhatott volna a földre, ahogy most a táskája esett le, ha időben nem kap utána.
– Ezt most komolyan gondolod? – nyögte ki végül, miközben arcvonásait fürkészte, hátha talál benne valami tréfára utaló jelet.
– Halálosan komolyan! – sugárzott Dominik. – Minden részletet átgondoltam. Anyu teljesen egyedül van, valakinek vigyáznia kell rá. Én meg hogy üljek nyugodtan az irodában, ha közben azon rágódom, hogy neki rossz? Itt, velünk lesz igazán jó helyen. Van elég hely a lakásban, én úgyis itthon leszek, ellátom. Te meg egész nap dolgozol, neked ebből csak annyi jut, hogy nem kell miatta idegeskedned.
Nóra lassú léptekkel bement a nappaliba, és óvatosan leült a kanapé szélére, mintha attól félne, hogy a padló is kicsúszik alóla. A gondolatai kavarogtak, egyik a másikba ütközött. Felmondani? Az anyós ideköltözik? Úgy, hogy előtte semmit nem beszéltek meg? Egyetlen kérdés nélkül, kész tényként, a „gondoskodás” szép csomagolópapírjába rejtve?
– Dominik, próbáljuk ezt higgadtan végiggondolni – szólalt meg kimért hangon, miközben a benne tomboló zűrzavart igyekezett kordában tartani. – A felmondás nem játék. Ketten tartjuk el magunkat, két fizetésből élünk. Ha te kiszállsz, az egész anyagi teher rám szakad.
– És akkor mi van? – tárta szét a karját Dominik. – Meg fogod oldani, te mindig mindent megoldasz. Nem azt mondom, hogy örökre otthon maradok. Csak egy darabig. Addig, amíg anyu rendbe jön, megszokja az új helyet. Cserébe nem lesz többé egyedül.
– Mi lenne, ha inkább gondoznánk úgy, hogy ne kelljen feladnod a munkádat? – kapaszkodott az utolsó kompromisszum-lehetőségbe Nóra, bár belül már érezte, ahogy lassan felforr benne a düh. – Bérelhetnénk egy gondozót, vagy szociális munkást. Vannak ilyen szolgáltatások időseknek, professzionális segítség…
Dominik arca elkomorult, a tekintete megkeményedett.
– Nóra, te egyáltalán hallod, mit beszélsz? – vágott közbe felháborodottan. – Ez az én anyám, nem valami vadidegen öregasszony, akit leadunk valami szolgálatnak! Azt hittem, mellettem állsz, erre csak a pénzt meg a gondozókat emlegeted! Mintha egy tétel lenne a listán, nem pedig egy ember!
A hangja egyre élesebbé vált, lassan kiabálás közeli tartományba csúszott. Nóra ebben a pillanatban értette meg, hogy a vita értelmetlen: Dominik már jóval korábban elhatározta, mit fog tenni, most pedig minden ellenvéleményt úgy él meg, mintha ellene fordulnának. Nóra ökölbe szorította az ujjait, a körmei a tenyerébe vájtak, a testében végigfutott a feszültség forró hulláma. Legszívesebben rázúdította volna mindazt, amit gondol: hogy ez így tisztességtelen, hogy joga van beleszólni, hogy ez az ő élete és az ő otthona is. De csak vett egy mély levegőt, és végül bólintott.
– Rendben. Ha biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás… – mondta halkan.
Dominik arca azonnal felragyogott, mintha most pecsételték volna meg élete nagy tervét. Átkarolta a vállát, mellkasához húzta.
– Tudtam, hogy meg fogsz érteni! – lelkendezett. – Anya annyira hálás lesz ezért, el sem hiszed!
Egy héttel később az anyós már ott állt a bejárati ajtóban, két óriási bőrönddel és több, gondosan leragasztott kartondobozzal körülbástyázva. Éva Varga kifejezetten életerősnek, mozgékonynak látszott – nyomát sem lehetett felfedezni rajta annak a gyenge, ápolásra szoruló idős asszonynak, akiről Dominik hetek óta beszélt. A fia lázasan sürgött-forgott körülötte, egyik csomagot vitte a másik után, közben szinte percenként kérdezgette:
– Anyu, nem fáradtál el? Elég kényelmes lesz az ágy? Hideg van? Melegebb pulóver nem kell?
Nóra udvarias távolságtartással segített rendezgetni a holmikat. Tette a dolgát, csomagokat vitt, helyet szorított a szekrényben, de belül egyre erősebben szorult össze valami. Olyan érzése támadt, mintha az addig biztonságos, megszokott otthonukba észrevétlenül bekúszott volna valami idegen erő, amely lassan kiszorítja őt a saját teréből.