Szerdán Nóra a szokásosnál hamarabb indult haza a munkahelyéről – hasogatott a feje, és a főnöke, látva mennyire ki van merülve, szó nélkül elengedte. Az út nagyjából fél óráig tartott, odakint vizes, kásás őszi hó szitált, az ablakokon szétfolytak a város fényei. Nóra egyetlen dolgot akart: valahogy elvánszorogni az ágyig, és néhány órára kikapcsolni mindent.
A zárban halkan fordult el a kulcs. Bent égett a villany, mégsem lépett ki elé senki. Szokatlan volt. Éva Varga rendszerint mindig elsőként állt elé, végigmérte tetőtől talpig, mintha azt ellenőrizné, jogosan volt-e távol egész nap.
Nóra lerúgta a cipőjét, végigment a folyosón. A nappali felől tompa, visszafojtott beszéd szűrődött ki – nem volt hangos, de valami feszültség vibrált benne. Benyitott, és azonnal megfagyott a mozdulatban.
Dominik Alföldi és Éva Varga egymás mellett ültek a kanapén, előttük a dohányzóasztalon az ő laptopja. A képernyő világított; már az ajtóból felismerte a felületet – a netbankja volt megnyitva. Számlakivonatok, utalások, értesítések a tranzakciókról.
Dominik összerezzent, amikor megpillantotta, és reflexből lecsapta a gép fedelét. Éva Varga úgy kapta fel a fejét, hogy az arcán olyan kifejezés jelent meg, amilyet Nóra még soha nem látott rajta: a pánik és a düh torz elegye.
– Hát te… hogyhogy ilyen korán itthon vagy? – próbált mosolyféle valamit az arcára erőltetni Dominik, de az csak groteszk grimasz lett.
Nóra meg sem mozdult. Nem érzett késztetést, hogy kiabáljon, hogy jelenetet rendezzen. Csak egy fagyosan tiszta felismerés volt benne, metszően éles, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt egy addig vaksötét szobában. Ennyi volt. Ezért tűnt el a laptop. Ezért bólogatott olyan készségesen a férje, amikor a felmondás szóba került. Ezért rendezkedett be az anyósa ilyen sebességgel.
– Mióta? – kérdezte Nóra halkan, mégis úgy vágott a hangja a levegőbe, mint a kés.
– Mi mióta? – Dominik igyekezett az értetlen férj szerepét hozni, de az ujjaival görcsösen gyűrögetni kezdte a kanapé szélét.
– Mióta túrkáltok a számláimban?
Éva Varga felhorkant, kihúzta magát.
– Senki nem túrkál semmiben! Dominik csak rá akart nézni, mennyit herdálsz el. Család vagyunk, mindennek közösnek kell lennie!
Nóra az anyósa felé fordult. Az asszony mereven, kihívó tartással ült, feje fenn, karba tett kézzel. Mellette Dominik összébb húzta magát, mintha kisebbnek szeretne látszani.
– Közös – ismételte el Nóra lassan. – Az én fizetésem, a számláim, a gépem – az mind közös. És a maga nyugdíja, Éva Varga? Vagy Dominik jövedelme, ami immár egy hónapja nem létezik? Az is ennyire közös?
Éva felcsattant.
– Mégis hogy beszélsz velem?! Én az édesanyja vagyok a fiadnak! Egy beteg, idős asszony, akit kegyből befogadtatok, nem igaz? És te itt játszod a háziasszonyt!
– Nem játszom – vágta rá Nóra. – Én vagyok a háziasszony. Ez az én lakásom. Az enyém. Nem „a miénk”, nem „közös tulajdon”. Az enyém. És amit az utóbbi egy hónapban itt rendeztek, az most azonnal véget ér.
Dominik felpattant, és békítő gesztussal emelte fel a kezét.
– Nóra, várj már, ne csapjuk szét így. Csak meg akartuk nézni, mire megy el a pénz. Tudod, anya nagyon takarékos, fél, hogy te szórni kezdted…
– Szórom – mondta Nóra, ugyanolyan nyugodt hangon. – Élelmiszerre, amit ti esztek meg. Rezsire, amit ti fogyasztotok el. Internetre, amin te egész nap lógsz. Ezekre szórom, ugye.
A hangja hűvös maradt, majdnem közönyös – és ez sokkal fenyegetőbb volt, mint bármilyen hisztérikus kiabálás. Dominik hátrált egy lépést, látszott, hogy kifogyott a mondanivalóból.
– Nem… nem úgy gondoltuk… Én azt hittem, nem zavar… Anya csak aggódik…
– Aggódik – bólintott Nóra. – Igen. Világos.
Aztán egyenesen az anyósa szemébe nézett.
– Éva Varga, kérem, kezdjen el pakolni. Holnap reggelre a szobája legyen üres.
Az asszony talpra ugrott, az arca elöntötte a vér.
– Tessék?! Kirúgsz?! Egy idős, beteg asszonyt az utcára teszel?! Dominik, hallod, mit mond ez a kígyó?!
– Beteg – ismételte Nóra, lassan végigmérve. – Aki egész nap rohan, bútort tologat, órákig csacsog a barátnőivel telefonon. Rendkívül súlyos állapot.
– Nekem magas a vérnyomásom! A szívem nem bírja! Mindenem fáj!
– Akkor menjen vissza a saját lakásába, és ott gyógyulgasson. Dominik, te is összepakolod a cuccaidat. Nem vagyok hajlandó tovább felnőtt embereket tartani, és mások kényelmére dolgozni.
Dominik elsápadt.
– Nóra, mi ütött beléd?! Hiszen mi házastársak vagyunk!
– Voltunk – javította ki higgadtan Nóra. – Mostantól nem. Holnap ügyvédhez megyek. Beadom a válókeresetet.
Éva a mellkasához kapott, mintha azonnal össze akarna esni.
– Jaj, rosszul vagyok! Dominik, azonnal hívd a mentőket! Megöl ez a nő! Ennek a lelketlen teremtésnek egy csöppnyi szíve sincs!
Nóra teljes nyugalommal vette elő a telefonját, bepötyögte a számot.
– Rendben, hívom a mentőket. Mindjárt kijönnek, beviszik a kórházba, ott kivizsgálják. Valószínűleg benn is fogják tartani megfigyelésre, de hát ugye, annyira rosszul van.
Éva egy pillanat alatt kiegyenesedett, elengedte a mellkasát.
– Nem kell ide semmiféle mentő! Majd megoldom én!
– Remek – bólintott Nóra, és visszacsúsztatta a zsebébe a telefont. – Akkor holnap reggel mindkettőjüket az ajtónál várom. Csomagokkal.
A hátralévő este nyomasztó némaságban telt. Dominik többször próbált beszélgetést kezdeményezni, de Nóra nem állt vele szóba. Éva bezárkózott a szobájába, hangosan hüppögött és panaszkodott, de Nóra nem reagált. Lefeküdt, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és hosszú hetek óta először aludt mélyen, zavartalanul.
Másnap hajnalban kelt, felöltözött, összekészítette az iratait. Útban a munkahelye felé betért az ügyvédi irodába, ahová már előző nap egyeztetett időpontot.